Egy új társ...?(...)
Sziasztok :) Meghoztam nektek a 8. részt :D Viszont lenne egy kérésem. Ha tetszik, de csak ha tényleg tetszik, írjatok már nekem kommenteket. Akármit :) Mindenféle kritikát elfogadok :) A következő rész 3 komment után kerül fel :) Ezer csók és ölelés XX
„..akkor
tudtam, Elena különleges lány!”
-Miért vagy itt? – kérdeztem meglepődve. Elmosolyodott.
- Szabadidőt kaptam. – nem értettem. Ostoba arckifejezés lepte el tekintetem, amin ismét elmosolyodott. Fejével felfelé biccentett. Egy táblára, mi a falon volt. „London….Orphan House” – olvastam hangosan. Árvaház. Meglepődtem. Árvaház? Nem ismertem Elena-t, így nem tudtam okot keresnem hogy miért nem kéne itt lennie…
- Gondolom meglepődtél. Pedig így van. Ide kifejezetten mozgássérült, leukémiás vagy más betegséggel rendelkező árvák kerülnek 18 év alatt. – ledöbbentem. Aki mozgássérült az 18 éves kora után sem fog tudni gondoskodni magáról… Ennek a lánynak ennyi mindenen kellett átesnie? És még nincs 18 éves, hisz itt van. Sajnáltam. Nagyon. És segíteni akartam neki ott, ahol tudtam.
- Értem. És ma oda mész, ahova akarsz? – érdeklődtem.
- Igen. – mosolyodott el.
- Bárhová?
- Bárhová. – helyeselt és bólogatott.
- Ez esetben lenne kedved elmenni velem valahova? Épp’ erre sétálgattam, velem tarthatnál. – meg akartam ismerni.
- Miért ne? Nagyon szívesen – és elkezdett felém gurulni. Mögé álltam, hogy toljam, de akkor megszólalt.
- Ne, hagyd. Ezt még meg tudom oldani… -és egy bíztató mosolyt küldött felém.
Útközben észrevettem, hogy fárad a karja. Már aligha bírja mozgatni, de küzdött a fájdalommal és a gyengeséggel. Karjai egyenletlenül mozogtak.
- Megengeded? csak mosolygott, mit ’igen’-nek vettem. Arcán azt láttam, hogy átkozza magát, amiért ilyen helyzetbe kellett kerülnie. És mert nem tudta magát cipelni. Nem magát nem tudta, hanem a terhet, ami rajta van. Útközben nem beszéltünk, figyeltük a kocsikat, de egyszer-egyszer megszólaltam.
- Ide jó lesz? – rámutattam a kávézóra. Bólogatott. Ő egy tejeskávét kért, amit szinte azonnal ki is kapott. Én egy feket kávét kértem. Tudom, furcsa és undorító, de én azt szeretem. A tiszta kávé sok emléket rejt számomra. Mikor Ázsiában laktunk, nem volt sok pénzünk. Nem volt zsebpénzem, csak egy kis kajapénz. Egy-két érme. Azokból vettem a helyi, lepukkant kávézóban kávét. És csak erre futotta. Azóta ezt iszom. Megszerettem.
- Mesélnél magadról? – kérdeztem és belekortyoltam a keserű kávémba. Szájától elemelte a bögrét és felelt:
- A nevem már tudod, Elena vagyok. Árva – itt megakadt – 16 éves vagyok, pont a jövőhéten 17 – mosolygott – a családom története elég rémes… Biztosan hallani akarod? – beleegyezően mosolyogtam, már amennyire tudtam. Itt minden csak rajta múlt… Folytatta:
Édesanyám 20 évesen hagyott itt minket… Engem 16 éves korában szült meg. A neve Mary volt, szerintem gyönyörű nevet birtokolt… - enyhén bólogattam, egyetértésemet fejeztem ki vele. –Imádtam. Akkor még csak 4 éves voltam és azt hittem, visszajön, mikor az egyik este otthagyott a nagyinál. De nem, nem jött vissza. Már soha többé. Apám verte. –elcsuklott a hangja- Mikor megtudta, hogy terhes, ütötte. A hasát és minden testrészét. Ott bántotta, ahol tudta. Meg akart engem ölni. Engem akart megölni. Anya közölte vele, hogy elmegy és hagyja békén. Nem hagyta annyiban… Úgy gondolta, hogy amit elkezdett azt úgy fejezi be, ahogyan kell… Kényszerítette anyát, hogy igyon alkoholt és egyen gyógyszereket napi rendszerességgel. Tudta, hogy előbb vagy utóbb, de anya is meg fog halni. Neki már mindegy volt. Képes volt ilyenre. Az apaság helyett a könnyebbik utat választotta. Gyáva alak, tiszta szívemből gyűlölöm. Nem ismertem és sosem fogom már megsimerni, de nem is akarom! Soha!
Akkor úgy tűnt, hogy velem minden rendben van, és nem marad nyoma a gyógyszereknek. Egészen tavalyig semmi bajom sem volt. Egyik reggel, mikor felkeltem bejött egy számomra ismeretlen ember az intézmény ajtaján. Nem ismertem fel. Elfelejtek dolgokat. De erről senki sem tud… Még a dada sem, akit tiszta szívemből szeretek. Állítólag van egy fiú akit szeretek. Csak az ő arcát felejtem el. Mindent, amit együtt tettünk, éreztünk és gondoltunk. Mindent. Csak általános dolgok nem rémlenek. Azt olvastam, lassan már nem fogok tudni felöltözni. Vagy elfelejtem az evőeszközöket… Ha ezt megtudnák, kizárnának. Közveszélyesnek nyilvánítanának és kitennének az utcára.
- Csak nem tennénk ilyet…
- De – fájdalmasan mosolygott.
- Tolószékbe három éve kerültem. A nagyival utaztunk autóval, mikor… -megfogtam a kezét, támogattam.
- Ne folytasd. Jobban fog fájni…
- Nem, jól vagyok… Szóval utaztunk mikor hirtelen fékező kocsiba hajtottunk. A nagyi helyben meghalt. Nekicsapódott a kormánynak, a bordái eltörtek és egyenesen a szívébe fúródtak. Én ’csak’ ennyivel úsztam meg. Eltört a gerincem, elvágta a velőt. Azóta béna vagyok, az alsó testrészem teljesen használhatatlan. De már felül is gyenge vagyok. És tolószékbe kerültem.
Az életem vették el… Tudod, az élet olyan, mint a vezetés. A hibákért okolhatjuk a másikat, de változtat az valamin? A kocsi összetörik, és az élet megy tovább… Ez a rend.
Szörnyű volt hallgatni miken ment keresztül… És még mindig itt van.
- Most te jössz. nagyon érdekes lánynak tűnsz – kortyolt egyet.
- A nevem Mei Hong. Ázsiában születtem és nőttem fel. Lassan tíz éve, hogy Londonban élünk édesanyámmal. Apa egy háborúban ment el, már régen… Én a Mentális gimnáziumba járok, ott kiírás szerint mindenkire jobban figyelnek lelkileg. Na persze… - néztem oldalra.
- Miért, nem így van? – fürkészte az arcom és tekintetem kereste. Megemeltem a fejem.
- Nem, egyáltalán nem. A származásom miatt vagyok most ott, ahol vagyok. A tanárok sem vesznek emberszámba… És azzal nyugtatom magam, hogy már csak ez az év van hátra. Nem messze lakunk a belvárostól, alig tíz perc. Édesanyám… Nos, őt mindennél jobban imádom. Csak ő van nekem és csak rá számíthatok. Ő az utolsó ember a Földön, aki mindig szeretni fog. Mindig! Viszont már nem sokáig… Beteg. És a végstádiumban van. Kezelik még egy ideig, de már nincs értelme… A kórházba ma vitték be és most onnan jövök. Elküldtek, de hamarosan megyek vissza. Nem fogom egyedül hagyni.
- Te egy csodálatos ember vagy, Mei. Ne is hagyd édesanyád. Örülj és használd ki, míg van ki kezét fognod. Az élet múlandó, ezt mind tudjuk. És ne búslakodj, ha édesanyád elmegy, benned ott fog maradni. Időnként meghal bennünk valaki, és más megszületik. Ami elmúlt, annak múlttá kell válni. Az idő csak segít ebben. De tudd, hogy én is – és megfogta a kezem. Teljes mértékben megbíztam benne. Ő az egyetlen, aki nem ítélt el mióta itt vagyok a korombeliek közül.
- Köszönöm.
- Nézz csak rám, Mei… Nekem nincs senkim. Tudod mi tart még itt? A tolószékem – nevette el magát. – nincsen okom az életre. Életképtelen vagyok. De küzdök, és minden egyes nap nyugtatom magam, hogy ennél már csak jobb lehet. És veled is ez lesz, csak el kell hinned…
- Szabadidőt kaptam. – nem értettem. Ostoba arckifejezés lepte el tekintetem, amin ismét elmosolyodott. Fejével felfelé biccentett. Egy táblára, mi a falon volt. „London….Orphan House” – olvastam hangosan. Árvaház. Meglepődtem. Árvaház? Nem ismertem Elena-t, így nem tudtam okot keresnem hogy miért nem kéne itt lennie…
- Gondolom meglepődtél. Pedig így van. Ide kifejezetten mozgássérült, leukémiás vagy más betegséggel rendelkező árvák kerülnek 18 év alatt. – ledöbbentem. Aki mozgássérült az 18 éves kora után sem fog tudni gondoskodni magáról… Ennek a lánynak ennyi mindenen kellett átesnie? És még nincs 18 éves, hisz itt van. Sajnáltam. Nagyon. És segíteni akartam neki ott, ahol tudtam.
- Értem. És ma oda mész, ahova akarsz? – érdeklődtem.
- Igen. – mosolyodott el.
- Bárhová?
- Bárhová. – helyeselt és bólogatott.
- Ez esetben lenne kedved elmenni velem valahova? Épp’ erre sétálgattam, velem tarthatnál. – meg akartam ismerni.
- Miért ne? Nagyon szívesen – és elkezdett felém gurulni. Mögé álltam, hogy toljam, de akkor megszólalt.
- Ne, hagyd. Ezt még meg tudom oldani… -és egy bíztató mosolyt küldött felém.
Útközben észrevettem, hogy fárad a karja. Már aligha bírja mozgatni, de küzdött a fájdalommal és a gyengeséggel. Karjai egyenletlenül mozogtak.
- Megengeded? csak mosolygott, mit ’igen’-nek vettem. Arcán azt láttam, hogy átkozza magát, amiért ilyen helyzetbe kellett kerülnie. És mert nem tudta magát cipelni. Nem magát nem tudta, hanem a terhet, ami rajta van. Útközben nem beszéltünk, figyeltük a kocsikat, de egyszer-egyszer megszólaltam.
- Ide jó lesz? – rámutattam a kávézóra. Bólogatott. Ő egy tejeskávét kért, amit szinte azonnal ki is kapott. Én egy feket kávét kértem. Tudom, furcsa és undorító, de én azt szeretem. A tiszta kávé sok emléket rejt számomra. Mikor Ázsiában laktunk, nem volt sok pénzünk. Nem volt zsebpénzem, csak egy kis kajapénz. Egy-két érme. Azokból vettem a helyi, lepukkant kávézóban kávét. És csak erre futotta. Azóta ezt iszom. Megszerettem.
- Mesélnél magadról? – kérdeztem és belekortyoltam a keserű kávémba. Szájától elemelte a bögrét és felelt:
- A nevem már tudod, Elena vagyok. Árva – itt megakadt – 16 éves vagyok, pont a jövőhéten 17 – mosolygott – a családom története elég rémes… Biztosan hallani akarod? – beleegyezően mosolyogtam, már amennyire tudtam. Itt minden csak rajta múlt… Folytatta:
Édesanyám 20 évesen hagyott itt minket… Engem 16 éves korában szült meg. A neve Mary volt, szerintem gyönyörű nevet birtokolt… - enyhén bólogattam, egyetértésemet fejeztem ki vele. –Imádtam. Akkor még csak 4 éves voltam és azt hittem, visszajön, mikor az egyik este otthagyott a nagyinál. De nem, nem jött vissza. Már soha többé. Apám verte. –elcsuklott a hangja- Mikor megtudta, hogy terhes, ütötte. A hasát és minden testrészét. Ott bántotta, ahol tudta. Meg akart engem ölni. Engem akart megölni. Anya közölte vele, hogy elmegy és hagyja békén. Nem hagyta annyiban… Úgy gondolta, hogy amit elkezdett azt úgy fejezi be, ahogyan kell… Kényszerítette anyát, hogy igyon alkoholt és egyen gyógyszereket napi rendszerességgel. Tudta, hogy előbb vagy utóbb, de anya is meg fog halni. Neki már mindegy volt. Képes volt ilyenre. Az apaság helyett a könnyebbik utat választotta. Gyáva alak, tiszta szívemből gyűlölöm. Nem ismertem és sosem fogom már megsimerni, de nem is akarom! Soha!
Akkor úgy tűnt, hogy velem minden rendben van, és nem marad nyoma a gyógyszereknek. Egészen tavalyig semmi bajom sem volt. Egyik reggel, mikor felkeltem bejött egy számomra ismeretlen ember az intézmény ajtaján. Nem ismertem fel. Elfelejtek dolgokat. De erről senki sem tud… Még a dada sem, akit tiszta szívemből szeretek. Állítólag van egy fiú akit szeretek. Csak az ő arcát felejtem el. Mindent, amit együtt tettünk, éreztünk és gondoltunk. Mindent. Csak általános dolgok nem rémlenek. Azt olvastam, lassan már nem fogok tudni felöltözni. Vagy elfelejtem az evőeszközöket… Ha ezt megtudnák, kizárnának. Közveszélyesnek nyilvánítanának és kitennének az utcára.
- Csak nem tennénk ilyet…
- De – fájdalmasan mosolygott.
- Tolószékbe három éve kerültem. A nagyival utaztunk autóval, mikor… -megfogtam a kezét, támogattam.
- Ne folytasd. Jobban fog fájni…
- Nem, jól vagyok… Szóval utaztunk mikor hirtelen fékező kocsiba hajtottunk. A nagyi helyben meghalt. Nekicsapódott a kormánynak, a bordái eltörtek és egyenesen a szívébe fúródtak. Én ’csak’ ennyivel úsztam meg. Eltört a gerincem, elvágta a velőt. Azóta béna vagyok, az alsó testrészem teljesen használhatatlan. De már felül is gyenge vagyok. És tolószékbe kerültem.
Az életem vették el… Tudod, az élet olyan, mint a vezetés. A hibákért okolhatjuk a másikat, de változtat az valamin? A kocsi összetörik, és az élet megy tovább… Ez a rend.
Szörnyű volt hallgatni miken ment keresztül… És még mindig itt van.
- Most te jössz. nagyon érdekes lánynak tűnsz – kortyolt egyet.
- A nevem Mei Hong. Ázsiában születtem és nőttem fel. Lassan tíz éve, hogy Londonban élünk édesanyámmal. Apa egy háborúban ment el, már régen… Én a Mentális gimnáziumba járok, ott kiírás szerint mindenkire jobban figyelnek lelkileg. Na persze… - néztem oldalra.
- Miért, nem így van? – fürkészte az arcom és tekintetem kereste. Megemeltem a fejem.
- Nem, egyáltalán nem. A származásom miatt vagyok most ott, ahol vagyok. A tanárok sem vesznek emberszámba… És azzal nyugtatom magam, hogy már csak ez az év van hátra. Nem messze lakunk a belvárostól, alig tíz perc. Édesanyám… Nos, őt mindennél jobban imádom. Csak ő van nekem és csak rá számíthatok. Ő az utolsó ember a Földön, aki mindig szeretni fog. Mindig! Viszont már nem sokáig… Beteg. És a végstádiumban van. Kezelik még egy ideig, de már nincs értelme… A kórházba ma vitték be és most onnan jövök. Elküldtek, de hamarosan megyek vissza. Nem fogom egyedül hagyni.
- Te egy csodálatos ember vagy, Mei. Ne is hagyd édesanyád. Örülj és használd ki, míg van ki kezét fognod. Az élet múlandó, ezt mind tudjuk. És ne búslakodj, ha édesanyád elmegy, benned ott fog maradni. Időnként meghal bennünk valaki, és más megszületik. Ami elmúlt, annak múlttá kell válni. Az idő csak segít ebben. De tudd, hogy én is – és megfogta a kezem. Teljes mértékben megbíztam benne. Ő az egyetlen, aki nem ítélt el mióta itt vagyok a korombeliek közül.
- Köszönöm.
- Nézz csak rám, Mei… Nekem nincs senkim. Tudod mi tart még itt? A tolószékem – nevette el magát. – nincsen okom az életre. Életképtelen vagyok. De küzdök, és minden egyes nap nyugtatom magam, hogy ennél már csak jobb lehet. És veled is ez lesz, csak el kell hinned…
