9. rész

Visszatérés a 'normális' világba (...)

"És veled is ez lesz, csak el kell hinned…"

Alig ismertem Elenát, mégis úgy éreztem, megbízhatok benne. Valami összekötött minket. Az elhagyatottság? A bánat? A fájdalom? Vagy talán maga az életünk…
Még mindig szorította a kezem, nem engedte el. Csak bámultunk, mint két részeg. Felszabadultunk. Azt akartam, hogy Elena velem maradjon. Vicces, nem is ismerem csak egy fél órája.
- Ideje lesz menni, nem gondolod? –kérdezte gyöngéden. Azzal el is engedett.
- Igazad van. Még haza kell mennem ruháért anyának. Induljunk. – felálltam, betoltam a székem és a zsebembe nyúltam pénzért. A papírpénzt becsúsztattam a pohár alá, hogy mindenképp észrevegyék. Odasétáltam Elena mögé és kitoltam az épületből.
Az utca ugyanolyan volt. Mindenki sietett, mindenki ment. Senki sem ismert senkit. Mindenki elszaladt a dolgok mellett. Ez a körforgás. Nem fog megállni. Most sem beszélgettünk, de nem volt kínos a helyzet. Elena elbújt a sála mögé, viszont gyönyörű arcát még ez sem takarta el. Valóban nagyon szép volt. Régen láttam ilyen érdekes arcot. Minden a helyén volt rajta. Jól helyezkedtek részei. Nem messze jártunk az árvaháztól – árvaház, olyan szörnyű kimondani – mikor egy ismerős arcot pillantottam meg. Molly és az anyukája éppen velünk szemben sétáltak.
- Szia Mei! Szia idegen! – integetett. Hangja csengése mosolygásra késztetett mindkettőnket.
- Szia Molly. – köszöntem neki. – Jónapot kívánok. – az édesanyja csak bólintott.
- Hogy hívják a barátnődet? -
- Elena vagyok, örülök neked. – nyújtotta kezét.
- Szia Elena, én Molly. Meg kell hogy mondjam, nagyon szép vagy. – Molly mindig is őszinte lány volt. Mindig kimondta mit gondol.
- Köszönöm szépen. – mosolygott Elena. – te is szép vagy. – simogatta meg vállát. Molly mintha elpirult volna.
- Szuper ez a szék, kipróbálhatom? – látszik, még kicsi. Ő nem tudja, milyen fájdalom van a szék mögött.
- Most nem. De ha már nem lesz rá szükségem, neked adom. Rendben? – bökte fel állát.
- Megegyeztünk! – nevetett fel Molly. – nekünk mennünk kell, anyáva bevásárolunk. Nagyon örülök, hogy megismerhettelek Elena. Sziasztok! – integetett. Azzal két alak eltávozott az akkori állóképből.
- Édes kislány… - jelentette ki.
- Igen. Remélem azért nem esett rosszul… - és toltam tovább.
- Dehogy, ez vicc. Ő még nem értheti. – megszűnt a beszélgetés. Odaértünk.
- Elena, el kell mondjak valamit. – leguggoltam hozzá az épület előtt. – nagyon jól éreztem magam veled. Igazán különleges ember vagy. Értékes. Nagyon kedves vagy és úgy érzem, készen állok megbízni benned. Ha lenne kedved velem máskor is találkozni, igazán jól esne. – mosolyogtam rá. Visszamosolygott. Megölelt, de éreztem, nagy erőfeszítés neki.
- Mei, ugyanezt gondolom. Bármikor nagyon szívesen elkávézgatok veled. Sőt, errefelé van egy eldugott park. Nem sokan járnak oda, inkább csak az árvaházasok. Ha van kedved, oda is mehetünk.
- Részemről rendben. – felálltam. – akkor szia! – köszöntem el tőle. Ő csak némán integetett, s nézte, ahogyan eltávolodok.
Érzéketlenül nyitottam ki a lakás ajtaját. Ahogy beléptem, visszatértek az emlékek. A felgyűrődött szőnyeg, a földre ledobott köntösöm, amit akkor ejtettem le, mikor siettem anyához. Az ágynemű, melyen még a fekvés nyoma is meglátszott. A fésű, a hajcsomóval. Fájdalmas volt végignézni ezt. Lehajoltam, lassan megigazítottam a szőnyeget és tovább mentem. A köppenyt felakasztottam, a szobába mentem. Arcomon legördült egy könnycsepp. Nem több. Nem tudtam tovább sírni. Nem sírhatok. Most erősebbnek kell lennem, mint valaha. Visszahajtottam a takarót. Nem törődtem most mással, azonnal egy táskát kerestem a dolgoknak. Ruha kellett, tisztálkodóeszköz és még egy-két dolog. Azt majd elmondják. Egy fekete bőr táskába tettem mindezt, gondosan bezártam és letettem.
Ahogy beléptem a szobámba, azonnal levetkőztem. Elmentem zuhanyozni. Jól esett most. A forróvíz szinte már marta hófehér bőrömet, kiszálltam. Mindenhol megtörölköztem aztán kimentem. Ma egy barna színű nadrágot vettem föl, egy nála picit sötétebb színű kötött pulóverrel. A hajamat összekötöttem, copfomat a vállamra helyeztem, mely ezután végig a mellkasomra lógott egészen a mellemig. Az órámat felhelyeztem csuklómra, a jobb karomra pedig egy bőrből készült, csatos karkötőt tettem. Ugyanazt a táskámat használtam, amit az énekórán. Beletettem a telefonom, a kulcsom és egy fülhallgatót. Lementem és azzal a lendülettel felvettem azt a táskát, amibe a ruhák voltak. Visszavettem a kabátom, a bakancsom és az ajtót bezárva kiléptem az utcára.
Útközben elhaladtam az iskola előtt. Ilyenkor már végezni szoktak. Vajon mit gondolhatnak? Gondolom, nem fáj nekik, hogy nem vagyok ott. Nem hiszem, hogy hiányoznék. Valaki a vállamra tette a kezét. Martin Ree. A meglepettség villáma csapott most belém. Mit akar tőlem? Azt sem tudja, ki vagyok. Mellesleg mennem is kell…
- Szia! Mei, ugye? Remélem nem haragszol, hogy zavarlak. Ma nem láttalak spanyolon. Beteg vagy? – őszintén nézett a szemembe, hirtelen nem tudtam mit válaszolni rá. Hazudjak? Isten figyel… Nem tehetem. Bízzak benne? Elmondjak neki mindent? És mi van, ha kiadja? Ha elmondja a többieknek? Pont ezt akarnám elkerülni. Csak ott akarok hagyni mindent… Tudom, így nem mehet, de ezt kell tennem. Gondolkoztam egy ideig…
- Őszintén megvallva, nem. Egy rokonomhoz megyek. Látod, itt a ruhám is. Csak nem volt időm beszólni az iskolába. A következő két hétre nem várjatok, nem leszek. Nem mintha hiányoznék… - sütöttem le a szemem. – Mindegy. Kérlek, ne mondd el senkinek, hogy találkoztunk. Ezt csak te tudod.
- Rendben, köszönöm, hogy elmondtad. Akkor majd találkozunk. – mosolygott rám. Kifújtam minden bennem lakozó levegőt… Megkönnyebbültem. Hazudtam is, meg nem is… Jelenleg ez most nem tudott foglalkozni. Továbbmentem. Utamat egy csapat végzős fiú zavarta meg.
- Lógsz, mi? Na, mi van? A kis stréber megunta a tanulást? – kötött belém egy szőke hajú srác. Fogalmam sem róla, hogy ki ő… Nem is érdekelt, csak mentem. A nevetésüket még hallottam magam möfül, de őszintén nem érdekelt. Ilyen környezetben arra törekedtem, hogy megdzzem a lelkem. Sikerült, félig.
A hatalmas kórházi ajtó visszataszító volt. Emberek jöttek be, -és ki. Minden zöld volt és fehér. Mindenki rohant, gépek csipogását lehetett hallani. Mikor odaértem, anya éppen az orvossal beszélgetett. Máskor lettem volna olyan jólnevelt, hogy nem megyek be. Megvárom. De most nem, most be kellett mennem. Két tekintet azonnal rám szegeződött, látszólag zavarban voltak. Anya elmosolyodott.
- Akkor azt hiszem, én megyek is. – közölte az orvos. Bólintottam.
- Ülj le, kicsim. – invitált anya.
- Hoztam neked ruhát, meg egy-két cuccot még. Ami kell, azt majd még hozok. Jól vagy? Nem volt semmi baj? Biztos nem gond, hogy elmentem? – hadartam, és elhalmoztam kérdésekkel. Mosolygott.
 - Dehogy, drágám. Neked is ki kell mozdulnod valamikor. Remélem hasznosan töltötted az időd. Köszönöm a ruhákat. Nem hiszem, hogy haza kéne menned többért… - fájt. Nagyon fájt. Tudtam mire céloz ezzel. Megszorítottam a kezét. – nem hoztál a tegnapi vacsorából? Itt enni sem adnak nekem. – ’hisztizett’ anya. Elnevettem magam. – Mei, komolyan gondolom. Olyan a leves, mint a mosogatólé. A ’hús’ – tette idézőjelbe – ki tudja, hogy miből van. – itt nagyot nevettem. Rég volt anya ilyen vicces kedvében. Közelhúzott magához:
- Mei, egy titkos akciót kell szervezned. Ételre van szükségem. De mindezt csak a legnagyobb titokban teheted meg. Psszt! – kacsintott.
Nevettünk és csak nevettünk.

Már rég ilyen jót(…)

8. rész

Egy új társ...?(...)

Sziasztok :) Meghoztam nektek a 8. részt :D Viszont lenne egy kérésem. Ha tetszik, de csak ha tényleg tetszik, írjatok már nekem kommenteket. Akármit :) Mindenféle kritikát elfogadok :) A következő rész 3 komment után kerül fel :) Ezer csók és ölelés XX

„..akkor tudtam, Elena különleges lány!”

         

-Miért vagy itt? – kérdeztem meglepődve. Elmosolyodott.
- Szabadidőt kaptam. – nem értettem. Ostoba arckifejezés lepte el tekintetem, amin ismét elmosolyodott. Fejével felfelé biccentett. Egy táblára, mi a falon volt. „London….Orphan House” – olvastam hangosan. Árvaház. Meglepődtem. Árvaház? Nem ismertem Elena-t, így nem tudtam okot keresnem hogy miért nem kéne itt lennie…
- Gondolom meglepődtél. Pedig így van. Ide kifejezetten mozgássérült, leukémiás vagy más betegséggel rendelkező árvák kerülnek 18 év alatt. – ledöbbentem. Aki mozgássérült az 18 éves kora után sem fog tudni gondoskodni magáról… Ennek a lánynak ennyi mindenen kellett átesnie? És még nincs 18 éves, hisz itt van. Sajnáltam. Nagyon. És segíteni akartam neki ott, ahol tudtam.
- Értem. És ma oda mész, ahova akarsz? – érdeklődtem.
- Igen. – mosolyodott el.
- Bárhová?
- Bárhová. – helyeselt és bólogatott.
- Ez esetben lenne kedved elmenni velem valahova? Épp’ erre sétálgattam, velem tarthatnál. – meg akartam ismerni.
- Miért ne? Nagyon szívesen – és elkezdett felém gurulni. Mögé álltam, hogy toljam, de akkor megszólalt.
- Ne, hagyd. Ezt még meg tudom oldani… -és egy bíztató mosolyt küldött felém.
Útközben észrevettem, hogy fárad a karja. Már aligha bírja mozgatni, de küzdött a fájdalommal és a gyengeséggel. Karjai egyenletlenül mozogtak.
- Megengeded? csak mosolygott, mit ’igen’-nek vettem. Arcán azt láttam, hogy átkozza magát, amiért ilyen helyzetbe kellett kerülnie. És mert nem tudta magát cipelni. Nem magát nem tudta, hanem a terhet, ami rajta van. Útközben nem beszéltünk, figyeltük a kocsikat, de egyszer-egyszer megszólaltam.
- Ide jó lesz? – rámutattam a kávézóra. Bólogatott. Ő egy tejeskávét kért, amit szinte azonnal ki is kapott. Én egy feket kávét kértem. Tudom, furcsa és undorító, de én azt szeretem. A tiszta kávé sok emléket rejt számomra. Mikor Ázsiában laktunk, nem volt sok pénzünk. Nem volt zsebpénzem, csak egy kis kajapénz. Egy-két érme. Azokból vettem a helyi, lepukkant kávézóban kávét. És csak erre futotta. Azóta ezt iszom. Megszerettem.
- Mesélnél magadról? – kérdeztem és belekortyoltam a keserű kávémba. Szájától elemelte a bögrét és felelt:
- A nevem már tudod, Elena vagyok. Árva – itt megakadt – 16 éves vagyok, pont a jövőhéten 17 – mosolygott – a családom története elég rémes… Biztosan hallani akarod? – beleegyezően mosolyogtam, már amennyire tudtam. Itt minden csak rajta múlt… Folytatta:
Édesanyám 20 évesen hagyott itt minket… Engem 16 éves korában szült meg. A neve Mary volt, szerintem gyönyörű nevet birtokolt… - enyhén bólogattam, egyetértésemet fejeztem ki vele. –Imádtam. Akkor még csak 4 éves voltam és azt hittem, visszajön, mikor az egyik este otthagyott a nagyinál. De nem, nem jött vissza. Már soha többé. Apám verte. –elcsuklott a hangja- Mikor megtudta, hogy terhes, ütötte. A hasát és minden testrészét. Ott bántotta, ahol tudta. Meg akart engem ölni. Engem akart megölni. Anya közölte vele, hogy elmegy és hagyja békén. Nem hagyta annyiban… Úgy gondolta, hogy amit elkezdett azt úgy fejezi be, ahogyan kell… Kényszerítette anyát, hogy igyon alkoholt és egyen gyógyszereket napi rendszerességgel. Tudta, hogy előbb vagy utóbb, de anya is meg fog halni. Neki már mindegy volt. Képes volt ilyenre. Az apaság helyett a könnyebbik utat választotta. Gyáva alak, tiszta szívemből gyűlölöm. Nem ismertem és sosem fogom már megsimerni, de nem is akarom! Soha!
Akkor úgy tűnt, hogy velem minden rendben van, és nem marad nyoma a gyógyszereknek. Egészen tavalyig semmi bajom sem volt. Egyik reggel, mikor felkeltem bejött egy számomra ismeretlen ember az intézmény ajtaján. Nem ismertem fel. Elfelejtek dolgokat. De erről senki sem tud… Még a dada sem, akit tiszta szívemből szeretek. Állítólag van egy fiú akit szeretek. Csak az ő arcát felejtem el. Mindent, amit együtt tettünk, éreztünk és gondoltunk. Mindent. Csak általános dolgok nem rémlenek. Azt olvastam, lassan már nem fogok tudni felöltözni. Vagy elfelejtem az evőeszközöket… Ha ezt megtudnák, kizárnának. Közveszélyesnek nyilvánítanának és kitennének az utcára.
- Csak nem tennénk ilyet…
- De – fájdalmasan mosolygott.
- Tolószékbe három éve kerültem. A nagyival utaztunk autóval, mikor… -megfogtam a kezét, támogattam.
- Ne folytasd. Jobban fog fájni…
- Nem, jól vagyok… Szóval utaztunk mikor hirtelen fékező kocsiba hajtottunk. A nagyi helyben meghalt. Nekicsapódott a kormánynak, a bordái eltörtek és egyenesen a szívébe fúródtak. Én ’csak’ ennyivel úsztam meg. Eltört a gerincem, elvágta a velőt. Azóta béna vagyok, az alsó testrészem teljesen használhatatlan. De már felül is gyenge vagyok. És tolószékbe kerültem.
Az életem vették el… Tudod, az élet olyan, mint a vezetés. A hibákért okolhatjuk a másikat, de változtat az valamin? A kocsi összetörik, és az élet megy tovább… Ez a rend.
Szörnyű volt hallgatni miken ment keresztül… És még mindig itt van.
- Most te jössz. nagyon érdekes lánynak tűnsz – kortyolt egyet.
- A nevem Mei Hong. Ázsiában születtem és nőttem fel. Lassan tíz éve, hogy Londonban élünk édesanyámmal. Apa egy háborúban ment el, már régen… Én a Mentális gimnáziumba járok, ott kiírás szerint mindenkire jobban figyelnek lelkileg. Na persze… - néztem oldalra.
- Miért, nem így van? – fürkészte az arcom és tekintetem kereste. Megemeltem a fejem.
- Nem, egyáltalán nem. A származásom miatt vagyok most ott, ahol vagyok. A tanárok sem vesznek emberszámba… És azzal nyugtatom magam, hogy már csak ez az év van hátra. Nem messze lakunk a belvárostól, alig tíz perc. Édesanyám… Nos, őt mindennél jobban imádom. Csak ő van nekem és csak rá számíthatok. Ő az utolsó ember a Földön, aki mindig szeretni fog. Mindig! Viszont már nem sokáig… Beteg. És a végstádiumban van. Kezelik még egy ideig, de már nincs értelme… A kórházba ma vitték be és most onnan jövök. Elküldtek, de hamarosan megyek vissza. Nem fogom egyedül hagyni.
- Te egy csodálatos ember vagy, Mei. Ne is hagyd édesanyád. Örülj és használd ki, míg van ki kezét fognod. Az élet múlandó, ezt mind tudjuk. És ne búslakodj, ha édesanyád elmegy, benned ott fog maradni. Időnként meghal bennünk valaki, és más megszületik. Ami elmúlt, annak múlttá kell válni. Az idő csak segít ebben. De tudd, hogy én is – és megfogta a kezem. Teljes mértékben megbíztam benne. Ő az egyetlen, aki nem ítélt el mióta itt vagyok a korombeliek közül.
- Köszönöm.
- Nézz csak rám, Mei… Nekem nincs senkim. Tudod mi tart még itt? A tolószékem – nevette el magát. – nincsen okom az életre. Életképtelen vagyok. De küzdök, és minden egyes nap nyugtatom magam, hogy ennél már csak jobb lehet. És veled is ez lesz, csak el kell hinned…

2. Díj :DDD:D:DD:D lol

2. díj :D:D:D:DDD jeeeeeej *konfettidobálás*



Köszönöm a blog második díját Adrinak :D

Szabályok:

• Írj magadról 11 dolgot!
• 
  
• 
  
• 
  

1. 14 éves vagyok :D

2. nincsen kedvenc színem.

3. példaképem Selena és Eleanor. megszállott vagyok :o

4. i'm a proud directioner.

5. imádok írni

6. imádok énekelni

7. egy nap kb 5-6 órát töltök a twitter, weheartit és tumblr előtt :D

8. általában kedves vagyok:) de ha valaki bunkó velem, azt viszonzom.

9. az idén ballagok

10. legjobb barátnőim Kata, Kinga, Evi, Fanni és Petra :D:D:D

11. nem tudom továbbküldeni a díjat mert nem olvasok blogokat :( xxx

SAJNÁLOM, de tényleg nem olvasok semmilyen blogot :( ezer meg ezer csók. XXx

DÍJ

Életem első díja megérkezett :) leírhatatlanul köszönöm Szaszaa -nak :)


Legérzelemdúsabb blog #1.

- tedd ki a blogodra! Ha ez kész...

- írj öt dolgot magadról! Ha ez is kész...

- válaszolj azokra a kérdésekre, amiket feltettek neked! És ha ez is kész...

- tegyél fel öt kérdést annak, akinek küldöd! Végül...

- küldd tovább öt embernek.

5 dolog rólam:
 - Nagyon érzékeny vagyok
 - Komoly terveim vannak a jövőre nézve
 - Utálom, ha valaki csámcsog vagy sajnáltatja magát (tökre összefügg :D)
 - Rengeteg tattooválást szeretnék :3
 - Nem igazán látok jól de nincsen szemüvegem :D

Kérdések:

- Film vagy sorozat? Film
 - Kedvenc ünneped? Karácsony
 - Ki a példaképed? Selena Gomez
 - Van kedvenc könyved? Ha igen, miért az? Sok van :) Nicholas Sparks <3
 - Sportolsz valamit? Foci :D

Az én 5 kérdésem:

 - Mi ösztönzött az írásra?
 - Kedvenc blogod/blogjaid?
 - Mi az amit a legjobban utálsz?
 - Hosszú vagy rövid haj?
- Kedvenc énekesnő?

És az 5 (1) ember akinek küldöm: sajnálom, több nem jutott eszembe, vissza meg nem akartam küldeni :)
 - Édes kis semmiségek
 

7. rész

Talán túlélem(...)

Sziasztok! Ehhez a részhez annyit fűznék hozzá, hogyha tetszett, akkor mindenképpen kommenteljetek, hiszen nekem öröm, míg nektek csak pár perc :) Ne felejtsétek megosztani. Illetve, ha szeretnétek, akkor adok elérhetőségeket. Ide írjátok kommentbe, hogy ki-mit szeretne. :) Ezer csók és jó olvasást xx

...tudtam mi következik"
Nem álltam készen erre az egészre. Tudtam, valamiért elöl azt súgta valami, hogy nem lehet itt vége mindennek. Még nem járt le teljesen az idő. Még nem hagyhatott itt. Nem voltam erős. Pont most kellene annak lennem, de nem ment. Összeomlottam belülről. Valami megakadályozta, hogy gondolkodni tudjak. Mintha egy szoros kötél lenne a torkomon, mely meggátolja a véráramlást a fejembe. Nem ment.
A földet kémleltem, de fel kellett állnom. Sóhajtottam egyet, kezemmel megtámasztottam a padot és felálltam. Mélyen belenéztem az orvos szemébe és melegséget láttam. De ugyanakkor ridegség is volt benne. Nem tudta, hogy közölje velem a hírt... Tudta, hogy nem azt akarom hallani, amit mondani fog. Mert tudtam mi jön és mit fog mondani. Ő maga is vett egy mély levegőt és beszédre nyitotta a száját.
- Az eredmények nem túl jók. - lehajtotta a fejét - de az édesanyja még él. - hegyomlásnyi kő esett le a szívemről. Felszabadultam. De még nem tudtam mosolyogni. Azt, amit akkor éreztem nem lehet szavakkal leírni. Hirtelen visszatértek belém az emberi érzések. Képes voltam megszólalni, de nem akartam. Hagytam, hogy beszéljen.
- Az édesanyja, betegsége végstádiumában van. Gondolom, ezzel tisztában van... - összeszorítottam ajkaimat, hiszen fájdalmas volt ezt hallani - Sajnos itt kell maradnia a kórházban. Egészen... A végig. Maga is tudja, hogy itt már nincs sok idő. De mi mindent megteszünk. Míg itt lesz, különféle kezeléseket fog kapni, amivel meghosszabbítjuk az élettartamát. Bízzon bennem, kérem - vállamra tett idős, ráncos kezét. Bíztam benne. Örültem, de ugyanakkor mintha éles kést szúrtak volna a szívembe. Vele kell maradnom minden nap, minden percben, amikor csak tehetem. Örülök, míg van ki kezét fogjam...
- Köszönöm! - mondtam neki, a hangom kissé elcsuklott. Kezet fogtunk.
 - Jöjjön, beviszem a kórterembe. - kinyitotta nekem az ajtót - Az édesanyja nagyon gyenge, és kába. Ha lehet, ne beszéltesse.Most még nem igazán tud a külvilágról(...) És otthagyott.
Lassú léptekkel sétáltam közel az ágyhoz. Anya hangos szuszogását és a gép éles csipogását lehetett hallani. Minden nyugodt volt. A csizmám talpán a hó még nem teljesen olvadt le, kicsit csúszós volt a talaj. Egyetlen másodpercre sem vetettem le róla pillantásomat. Mikor levettem a kabátom is őt néztem.
Letérdeltem mellé és megfogtam a kezét. Nyomtam rá egy gyenge puszit. Mikor behoztak, semmire sem volt időm. A hajam ki volt engedve és tekintetembe omlott. Visszasöpörtem és továbbra is néztem. Gondolataimban csak az járt, hogy nem akarom elveszíteni. Tudtam, hogy Isten figyel minket. És nem akarja ilyen korán elvenni tőlem anyát, de valamiért mégis magához hívja. Valamiért azt érzi, szüksége van rá. Egyedül éreztem magam.
Nem volt egy barátom sem. Aki mellettem állt volna. Senki sem. Aki támogatna, hogy nem adhatom fel. Aki itt lenne velem minden nehéz percben. Nem volt. Akkor elhatároztam, hogy abbahagyom az iskolát, és anya mellett leszek. Nem érdekel. Ő sokkal fontosabb nekem. Amúgy sem hiányoznék onnan senkinek. Mindenkinek van egy fontosabb dolga nálam, mindig második vagyok.
Akkor éreztem, hogy anya keze megmozdul. Halkan elmosolyodtam és megkönnyebbültem. Szemeit nyitogatta és próbált volna beszélni. Mutatóujjam szám elé tettem, jelezve, hogy ne beszéljen. Nem szabad.
- Szia anya! - és megpusziltam homlokát. - semmi baj nem lesz. Nem fogsz elmenni. Itt maradsz velem, igaz? Nem kell beszélned, én megértelek. Az orvos arra kért, ne beszéltesselek. De itt leszek veled mindvégig. Rendben? Emlékszel? Régebben azt mondtad, hogy mikor rám nézel, magadat látod. Mire gondoltál? arra az erős nőre, aki mindent kibír? Arra, akinek az élet csak egy játék? Aki mindenben nyer és ha veszít, még az sem gyengíti el? Arra? Vagy mikor elbuksz, gratulálsz a győztesnek? Mikor a háborúban is az ellenséget tiszteled? Ez vagyok én. Olyan, mint te. Akár csak te. És köszönöm, hogy én lehetek a Világ legbüszkébb lánya. Apa meghalt ugyan, de itt van velünk. Te magad mondtad. Nincs olyan nap vagy perc, hogy ne gondolnék rá. De rád majd nem kell gondolnom, ugye? Hiszen te nem mész el - halkan elnevettem magam, mintha biztosra tudnám, hogy mi lesz- Kopogtak.
- Nem szeretnék zavarni, de ellenőriznem kell egy-két dolgot. - jött be egy nővér. Hosszú szőke haja volt, felkötötte. Gyönyörű kék szemei voltak és az ahhoz párosuló hatalmas szempillák. Nagyon kedvesnek tűnt.
- Menj h-ha-haza, k-kicsim. - mondta halkan és erőtlenül anya. Tágra nyitottam a szemem de úgy gondoltam, ha azt teszem amit kér, jobb lesz neki. De nem akartam egyedül hagyni... Nem!
- Nem, anya. Itt maradok. - markánsan jelentettem ki.
- Tényleg jobban tennéd, anyukád rendben van. Gyere vissza holnap. Rendben, Mei? - mosolygott a nővér - be sem mutatkoztam, a nevem Miranda. - a kezét nyújtotta. Elfogadtam és anyára néztem. Lágyan bólogatott, igazat adott Mirandának.
- Rendben. De hamarosan vissza fogok jönni. Nem leszel egyedül, ne aggódj. - megpusziltam még utoljára, felvettem a kabátom és kisétáltam a kórteremből. Máris vissza akartam menni. De nem tehettem...
Ahogy kiléptem az utcára, mintha egy idegen világba csöppentem volna. A kórházban nyugodtság és csönd volt. Az utcán nyüzsgés és zaj. Rohanó emberek, mindenki mellett elszalad az élet. Ki sem élvezik. Mintha már mindenki előre megírta volna a bakancslistáját. Mintha senkit sem érdekelni, mikor ér véget minden. Pedig jobb lenne ha tudnák. Senki sem gondol bele, milyen értékes is az élet. Hiszen csak egy van belőle. Nem több. És ha azt nem élvezik ki, már nem tekerhetik vissza. Nem csinálhatnak már semmit sem másképp. Ez az élet...
Csak sétáltam London utcáin. Egyszerűen már nem tudtam mit csináljak. Csak mentem és mentem. Nem tudom merre, csak haladtam. Előre és egyenesen. Végig a hosszú úton. Egy-két taxi sárgasága törte meg a bennem rejlő sötétséget.
Hat utcával hagytam el a miénket. De nem érdekelt. És akkor megpillantottam egy lányt. Tolószékben ült az egyik ház előtt. Nagyon hideg volt, de ő mégis kint töltötte az időt. Egy feket kabát volt rajta és akkora kötött sál, hogy eltakarta szinte az egész arcát. Egy egyszerű fekete csőnadrág volt rajta, és barna bőr bakanccsal.  Hosszú és hullámos, világosbarna haja volt és kerek arca. Gyönyörűnek találtam. Ajkai teltek voltak és csodaszép mosolya volt. Haját nem kötötte össze, a szemébe lógott és néha-néha betűrte azt a füle mögé. Nem bírtam ki, oda kellett mennem hozzá.
- Szia, az én nevem Mei! Téged hogy hívnak? - mosolyogtam rá.
- Szia, Mei. Elena vagyok- gyönyörű szemei voltak, azzal nézett enyéimbe. Csillogtak, mint a csillagok. Tudtam, Elena különleges lány(...)

6. rész

mi jön még?

sziaaasztok :) nem tudok sok mindent mondani :) az előző részre nem kaptam kommentet..:) erre szeretnék nagyon :) jó olvasást. imádás. xx

A kis helységben nagy volt a zsúfoltság. Tele volt a szobám könyvvel, emlékekkel, képekkel és hasonlókkal. Végigsétáltam a könyvespolc előtt s lassan az ujjaimmal érintettem a könyveket. Megakadt a szemem egy régin. Visszatértek az emlékek. Ahogyan apa ül a karosszékben és olvassa ezt. Én pedig csodálattal nézem őt, miközben ő mosolyog rám és néha-néha idéz a könyvből… Imádta ezt! Apa mindig azt mondta: Ezt a könyvet csak akkor olvashatod el, ha már készen állsz rá. És erre majd magadtól fogsz rájönni. De addig nem szabad.
Mintha tényleg itt lett volna velem. Mintha tényleg a hangját hallottam volna. Nem értem, de még nem álltam kész elolvasni. Kivettem, lefújtam róla azt a csekély kis port és az éjjeliszekrényemre tettem. Tudtam, hogy hamarosan már elolvashatom.
Visszatértem a polchoz és kivettem egy másikat. Nekikezdtem az olvasásnak és nem bírtam abbahagyni. Szemeim siklottak a betűkön és ujjamon néhol látszott a lap élessége miatti sérülés. Egy picit felsértette. Észrevettem, hogy már nem látok olyan tisztán… Besötétedett már hamar. A két lap közé becsúsztattam egy üres papírcetlit - könyvjelző gyanánt - és eltettem. Fáradtnak éreztem magam, így elmentem zuhanyozni. Kontyba kötöttem hosszú hajam és levetkőztem. A foltok már kevésbé voltak láthatóak. Hófehér bőröm fogságából azonban nem tudtak menekülni. A vöröses, itt-ott barnás és kékes foltok erős ütésekre utaltak. Az a lány erős lehetett. Vagy csak kimutatta. Talán összetört belülről. Talán nincs senkije. Talán megbántották. Talán beteg. Talán  szomorú. Rengeteg dologra gondolhatnánk. Sok minden kihozhatta belőle ezt a viselkedést. De mégis, a vörös hajú szeme csillogott a könnyektől. Nem akarta ezt. Nem tudjuk, mi rejtőzik a könnyek mögött...
Beszálltam a zuhanyzóba és megnyitottam a forróvíz csapját. Élveztem. Élveztem, ahogyan a víz lassan ellepi testem. Élveztem, hogy melegség borít mindent. Hogy szabad vagyok. Hogy csukva lehet a szemem. Hogy nem lát senki. Hogy egyedül vagyok. Magát az életet... Tudtam, hogy nekem nehezebb volt, és lesz az élet mint másoknak. Nekem mindenkit el kell vesztenem ahhoz, hogy élhessek. Nekem sokkal nehezebb kihívásokat és próbákat kell kiállnom, a célhoz. Nem fáj. Már nem fáj...
A köntösömben sétáltam vissza a szobámba. Kezemben még ott volt a törülköző mellyel a hajam tövét itattam. Felöltöztem és a köntöst is a helyére tettem. Ritmusos léptekkel sétáltam le az emeletről, hogy megnézzem anyát még egyszer. Már aludt, a tévé viszont be volt kapcsolva. Elmosolyodtam. Milyen tehetetlen és milyen gyönge. És mégis milyen erős... Kikapcsoltam és adtam egy lágy puszit homlokára. A lámpát leoltottam és becsuktam magam mögött az ajtót. Nyugodt és tiszta lélekkel sétáltam fel a szobámba. Az ágyamon gyönyörű cseresznyevirág mintás ágytakaró díszelgett. Félretoltam, hogy alá tudjak feküdni. Néztem a plafont. Csak bámultam. Pont úgy, mint pár nappal ezelőtt. Csak az életem járt a fejemben. Csak erre a 16 évre tudtam gondolni. Elővettem a naplóm és belevéstem egy ":)"-t. Azért szoktam ezt, mert motivál. Hogy mosolyogjak. Minden nap, bármilyen hangulatom van, leírok egy mosolygós fejet. Nem számít, hogy sírok-e, vagy sem. Már csak az kislámpa égett. Leoltottam azt is. Hamar elnyomott az álom. 

Sötét van. Ki vagy te? Mit csinálsz anyával? Miért viszed el? Miért távolodunk? Miért játszol velem? Ti süllyedtek én emelkedek. Nem! Nem akarom ezt. Anya nyújtja felém a kezét de nem érem el. Hova viszed? Sötét az arcod és vöröslik a szemed. Érzem. Rossz vagy. Menj el...

Felriadtam. Nem tudtam miért álmodok ilyesmit. Ez alkalommal elsírtam magam. Már nagyon zavar. A saját tudatom teszi ezt velem. Ellenvárat épít ellenem. Ennek nem így kéne lennie. Tudom. Felkeltem és megmostam az arcom. Belenéztem a tükörbe... A hajam kócos volt, arcom piros. De most ez sem tudott foglalkoztatni...
Hamar visszafeküdtem, de ezúttal nem volt oly könnyű elaludni...

Szélsebesen szaladtam le az emeletről. Anyának rohama van. Szaladtam, hogy hamar elérjem. Nem lehet! Olyan rég nem volt már. Csak köhögött szünet nélkül. A váladék nem távozott egyhamar tüdejéből. Azonnal hívtam a mentőket, csak egy pillanatra hagytam egyedül. Idegesen tárcsáztam a számot és sürgettem őket. Mindent elmondtam nekik, azt hiszem, rutinos vagyok már ebben. Megígérték, hogy azonnal jönnek. Én kipárnáztam anya hátát, de nem múlt el. Tehetetlennek éreztem magam. Nem sírhattam. Köhögése egyre intenzívebb lett, és egyre jobban féltem. Nem lehet! Szeme összeszűkült, a nyomástól nem tudta kinyitni. Mindent szidtam magamban. Hol lehetnek már? Miért nem jönnek? Az ajtó nyitva van, mindig nyitva van. Pontosan az ilyen esetek miatt.
Nagy dörömbölést hallottam. Ők azok!
- Ne félj, jöttek. - nyugtattam anyát. Szempillantás alatt az ajtónál voltam és beengedtem őket. Csak dadogni tudtam. Sőt, meg sem tudtam szólalni. Bevezettem őket a szobába. Anya nem változtatott semmin. Ugyanúgy köhögött, de már nem olyan erősen. Elfáradt. Nagyon hamar. Az izmai már nem engedik. Csak fogtam a fejem. Izzadtam. Sokkos állapot uralkodott rajtam. Elegem volt. Az egyik - a legidősebbnek tűnő - fickó irányított. Gyorsan cselekedtek. Szinte észre sem vettem.
Anya lélegzetvételei korán sem voltak egyenletesek. Ez más volt, mint a többi.
Rátettek egy maszkot, amitől hamar jobban lett és elkábult. De nem teljesen. Ráhelyezték egy hordágyra, amin ki is tolták hamar.
- Én is megyek! - jelentettem ki. Tudtam, hogy ott kell lennem. Nem akadályozhatnak meg.
- Nem, most nem! - tiltakozott az egyik, miközben anya már a kocsiban volt.
- De! Uram, nekem csak Ő van. Érti? - szemeim könnybe szöktek. Látta rajtam, min kell keresztülmennem.
- Rendben. De közvetlenül nem jöhet be sehova, és a sérült - azaz anya - állapotát ne nehezítse meg. Kérem.
Nem tudom, pontosan mit értett ezalatt. De követtem az utasításait. Semmitmondó tekintettel nézett rám. Látta, hogy nehéz életem van. Látta, és nem akarta, hogy én is meglássam "haldokolni" anyát. Csak bámult, mialatt kabátomba tuszkoltam magam.  A férfi lapockámra tette kezét, becsukta az ajtót és betett a kocsiba.
- Ide nem jöhet be! - határozott volt az orvos. Mi tegyek? Nem ellenkezhetek. Jobb, ha azt teszem, amire kér. Csak ültem. Nem tudtam sírni. Sem beszélni. Csak bámulni tudtam magam elé. Ennyire voltam képes. Ujjaimmal babráltam, ki tudja meddig... A kórház zajai eltompultak a fejemben lévő hangok mellett. Körülöttem folytatódott az élet. Mindenki szaladt, sürgött-forgott. És ment az idő. Csak számomra nem.  Egy fehér padon ültem, pontosan a 75-ös kórterem előtt. Minden zöld színű volt és rideg. Taszított magától a helység. Rossz emlékek kötnek ide. De ott volt. Az ember, akit mindennél jobban szeretek. És még él. Mert tudom, hogy él. És itt kell maradnia. Velem. Velünk, az emberekkel.
Körülbelül 2 óra telhetett el. Mr. Schmidt kijött. Idős, megviselt kezében szorongatta a lapokat. Szemüvege mögé szinte be sem láttam. Tekintetét a földre szegezte. Csak révedt maga elé... Tudtam, mi következik.

5. rész

Dallamokon át...

Sziasztok :) eddig nagyon pozitív visszajelzéseket kaptam a bloggal kapcsolatban. Köszönök szépen mindent, de tényleg :D Aranyosak vagytok nagyon :) Továbbra is csak azt tudom mondani, hogyha tetszett, akkor kommentelj - mert nekem egy ilyen pici dolog is sokat jelent - és oszd meg :) Ezer meg ezer csók.
*
*
Másnap elég későn keltem fel, nincsen iskola. Felálltam, kicsit megszédültem ugyan, de sikerült helyreállni. Az első dolgom az volt, hogy anyát megnézzem. Szélsebesen leszaladtam az emeletről és bementem a szobájába. Ő is akkor kelt fel. Fogait összeszorította, próbált felkelni. Odamentem és segítettem neki.
- Édesem, köszönöm. Már egy órája próbálok felállni. – egy álmosolyt küldtem felé, tudtam, hogy egyre rosszabb a helyzet. Minden ki van tervelve. Ha anya elmenne… Tudom mit kell tennem. Ebbe egyelőre bele sem merek gondolni. Most csak a jelennel törődök.
Sikeresen fel tudott kelni. Elsegítettem az asztalig és leültünk enni. Szerencsére az étvágya még jó. Kuncogtam is magamban egyet, anya nagyon viccesen eszik. Arra gondoltam, hogy ma elmegyek az énektanáromhoz. Kedvem támadt énekelni, de annál inkább zongorázni. Imádtam. Mrs. Scott volt a második ember anya után, aki jól bánt velem és szeretett. Mindent el lehetett neki mondani, sosem ítélte el az embereket. Már öt éves korom óta tanulok zongorázni, énekelni pár éve kezdtem el. Pontosan három éve lesz, hogy Julia, azaz Mrs. Scott felfedezte a tehetségemet. Azóta a kettőt együtt űzöm.
Mindketten megettük a reggelinket aztán segítettem anyának felöltözni.
- Arra gondoltam, ma elmegyek Juliahoz. Nem lenne gond? – nem néztem rá, csak szorgosan öltöztettem.
- Dehogyis, kicsim. Menj csak. Rád fér a sok tanulás után. – elmosolyodott. Ez mindig megnyugtatott. Felszaladtam a szobámba, hogy felhívjam.
- Mrs. Scott? Igen, én vagyok az, Mei. Elnézést, ha zavarok, csak szeretnék ma gyakorolni. Nem lenne gond? Ráér ma? – daráltam a szavakat. – Jaj, de jó. Köszönöm. Akkor délre ott leszek. Viszlát!
Teljesen fel voltam pörögve. Alváshoz mindig összekötöm a hajam. Kiengedtem és megfésültem. A hajam úgy zuhant ki a gumi fogságából, mint a hullám. Egy gyönyörű fekete zuhatag. A hajkefe simán csúszott végig rajta, teljesen kifésülte. Kontyba kötöttem a hajszivacs segítségével. Tűztem bele egy virágos csatot. Megmostam az arcom, aztán szárazra töröltem. Megmostam fogaimat és felöltöztem. Egy fekete csőfarmert húztam fel, egy fehér inggel. A barna bőr táskámat fogom ma használni. Gondosan belecsúsztattam egy-két kottát, a telefonom és végül a kulcsom.
Indulás előtt még benéztem anyához. Megpusziltam homlokát és elindultam. A hó bőszen esett, nem akart megállni. Mintha az ég egy fehér függönnyel takarná a sok feketeséget – az én esetemben fájdalmat -. Olykor-olykor lelassítanám a világot. Mindent alaposabban néznék meg. Megvizsgálnám a hópihéket. a bennük rejlő elétet… A virágokat, a magot, a földet, a kocsik kipufogófüstjében rejtőző bánatot. Mind olyan fantasztikus lenne… Elmerengtem kicsit, de végül odaértem…
- Jó reggelt, Mei vagyok! – kopogtattam be a hatalmas – akár középkorinak is nevezhető – ajtón.
- Gyere csak beljebb, drágám! Kint szakad a hó… Meg ne fagyj! – pár halvány mosoly hagyta el a számat és a nyikorgó ajtó társaságában beléptem. Levetkőztem és kinyitottam a terem ajtaját.
Ott állt a zongora.
Egy üres terem, benne egy hatalmas fekete zongorával… Gyönyörű! Akár egy csendélet. A hangszer mégis betölti a teret tompa feketeségével és komorságával. De csak egy valaki tudja megszelídíteni…
- Nyugodtan ülj oda és játssz. Én addig elvégzek egy-két dolgot, de ne aggódj, rögtön jövök. – és puha kezeit levette vállamról. Közeledtem a zongora felé, szívem egyre hevesebben dobogott. Éreztem, hogy különös kapcsolat van köztem és e hangszer között. Csak én tudtam bánni vele. Mintha egy vér folyna bennünk. Mintha egy teremtőnk lenne. Vagy talán csak mindkettőnkkel rosszul bánnak… És ez a kapocs…
Leültem a zongoraszékre. Lehunytam a szemem, és játszottam… Nem kellettek szavak. Csak mi ketten, én és a zongora. A hangok rengetege mintha röpke táncot járt volna a teremben. Szinte hallani lehetett lépteiket.
A külvilág megszűnt.
És akkor elkezdtem énekelni. Teljessé váltam. A lelkem tiszta volt és szárnyalt. Filmbe illő jelenet volt ez… Akár le is festhettek volna. A kint szakadó hó fehérsége és a hangszer sötétsége ellentétben voltak, de mégis összhangban. Ezt nem lehet érteni… Ezt csak az értheti, akinek valaha volt ilyen élményben része. Melegség töltötte be a teret. Magamon éreztem.
Megcsúszott az ujjam!
Egy könnycsepp hagyta el szempilláimat és ráfolyt a zongorára. Ez okozta a hibát… De nem zökkentett ki. Folytattam, immár sírva. Nem tudom miért sírtam. Talán mert kiadhattam magamból a fájdalmat. Vagy talán mert oly rég nem játszottam… Nem tudom. De élveztem… Vékony és hosszú ujjaim siklott a zongorabillentyűin. Halál. Öröm. Nyugtalanság. Fájdalom. Minden érzés egyszerre cikázott bennem. Ott helyben meghaltam volna. Csend és béke. Nyugalom. Minden rendben van és semmi sem fáj. Nem tudom meddig tartott, míg játszottam, de nem is érdekelt. Egy perc? Talán egy óra? De számít is ez? Ekkor tekintetet éreztem magamon hátulról… Ezt megérzi az ember. Ilyenkor már elmegy a kedve a dologtól, kínossá válik. És abbahagyja... Lenyomtam az utolsó billentyűt mely fars hangjával visszhangot keltett a teremben...
- Ne! Kicsim, folytasd! Gyönyörű volt, ezt te írtad? – kérdezte Mrs. Scott, miközben gyors pislogással akart eltűntetni egy-egy előforduló könnycseppet. Magam is letöröltem őket és válaszoltam.
- Igen. Még nagyon régen, de megőriztem. Azt hiszem, utoljára apa temetésén játszottam el. De akkor még csak egy zongoramű volt. Nem énekeltem. De végül a dallam megtalálta párját és megszületett a szöveg is. – mosolyogtam rá. Julia csodaszép kék szemein a könnyfátyol mintha kristályból lett volna. Megigézett.
- Hány óra van? – odabiccentette tekintetét az órájához és felelt:
- Még tíz perc, és egy óra. Sietned kell? – megrémült.
- Nem. Azaz, nem szeretem, ha anya egyedül van otthon. Ugye megért… - a megnyugtató mosoly most sem maradt el.
- Megértelek, kicsim. De ha lehet, minél többször gyere. Imádom hallgatni, amit művelsz. Rendben? Persze, ha a tanulás és az időd engedi.
- Feltétlenül. – válaszoltam, miközben öltözködtem. – köszönöm, hogy itt lehettem.
- Bármikor, drágám. – kaptam a homlokomra egy amolyan anyai puszit és elmentem. Szívemben és a fejemben még mindig, szinte mintha egy láthatatlan fülhallgatón hallgatnám a zongorát. Még mindig a fejemben mászkált dallama…
- Megjöttem! – boldog voltam. Minden rosszat elfelejtettem. Az úton egyszer még elsírtam magam, de csak az örömtől. Élveztem az életet.
-  Szervusz, kicsim. A szobában vagyok. – levetkőztem és bementem.
- Hogy vagy anya? Rendben voltál? – érdeklődtem, és haja tövét simogattam hátra.
- Persze. Jól vagyok. Mei, te sírtál? – megijedt. Nem szeret szomorúnak látni…
- Igen, egy kicsit. De semmi bajom. Minden rendben. – gyenge kezeivel megszorította az enyéimet.
- Drágám. Jól jegyezd meg, amit most mondok. Az embernek ki kell sírnia magát, hogy legyen hely a mosolyoknak a szívében. Legbelül – mellkasomra tette másik kezét. – Nincs okod szomorkodni. Te egy erős lány vagy és bármit kibírsz ebben az életben. Nézz csak rám. Tudod, én úgy próbállak boldoggá tenni, ahogyan én már nem lehetek boldog többé. Hamarosan már nem. De ha más nem is marad az, és ha más fel is adja ebben az életben… Legyél te az, aki nem fogja feladni. Legyél te az, aki küzdeni fog. Mutasd meg te, hogy ki vagy. És a legfontosabb: szeress. Mindent és mindenkit. Fogadj el mindent úgy, ahogy van. Ne szabj határt a szeretetednek. Egy életed van. Erre kell vigyáznod. Ez egy ajándék. Mindenki azért kapja, mert Isten elég erősnek gondolja őt az élet nehézségeihez. Adj! Adj még akkor is, ha neked nincsen. Ettől leszel nagy kincs. Sőt, már az vagy. Egy kincs, akire vigyázni kell. Tudom, hogy törékeny vagy. Hiszen rám hasonlítasz – nevette el magát – de a legerősebb is lehetsz. De csak akkor, ha hiszel benne, ott… Legbelül. – a könnyek vízesésként folytak le az arcomról. Egy gyermeknek ennél szebbet, de egyben ennél rosszabbat nem mondhat senki. Akkor, abban a pillanatban én voltam a legszomorúbb, de legbüszkébb lány a Földön. Nem tudtam megszólalni. Nem ment. Csak fürkésztem anya arcát. A ráncokat melyek nem a korára, hanem a tapasztalataira utalnak. A szemét, mely még most is úgy csillogott, mint azelőtt. Utána az éjjeliszekrényre vetettem pillantásomat. A fésű, melyben egy hajcsomó éktelenkedett, ismét elgyengített. A terápia. Anya ezt sem akarta. Nem akarta, hogy így érjen véget az élete. A kórházban. Ő csak el akart menni. Csendben és nyugalomban. Neki csak ez kellett. Én azonban bíztattam reménykedve, hogy meggyógyul. De nem fog…
- Ne sírj, kicsim. Ez az élet rendje. – rám mosolygott. Akaratlanul is mosolyra húzódtak ajkaim.
- Tudom, anya. De én sem tudok erős maradni örökké. Lehetetlen…
- Tudod, apád sem véletlen halt meg. Valakinek meg kell halnia, hogy valaki más megszülethessen. De erős volt. Mindig és sosem adta fel. És téged is erre nevelt. Én hiszek benned, kicsim. – megpuszilta a kezemet. Csak mosolyogni tudtam. Gyengéden lehelyeztem kezét a teste mellé és kimentem. Kifújtam a tüdőmben lappangó összes levegőt és felmentem a szobámba(...)