6. rész

mi jön még?

sziaaasztok :) nem tudok sok mindent mondani :) az előző részre nem kaptam kommentet..:) erre szeretnék nagyon :) jó olvasást. imádás. xx

A kis helységben nagy volt a zsúfoltság. Tele volt a szobám könyvvel, emlékekkel, képekkel és hasonlókkal. Végigsétáltam a könyvespolc előtt s lassan az ujjaimmal érintettem a könyveket. Megakadt a szemem egy régin. Visszatértek az emlékek. Ahogyan apa ül a karosszékben és olvassa ezt. Én pedig csodálattal nézem őt, miközben ő mosolyog rám és néha-néha idéz a könyvből… Imádta ezt! Apa mindig azt mondta: Ezt a könyvet csak akkor olvashatod el, ha már készen állsz rá. És erre majd magadtól fogsz rájönni. De addig nem szabad.
Mintha tényleg itt lett volna velem. Mintha tényleg a hangját hallottam volna. Nem értem, de még nem álltam kész elolvasni. Kivettem, lefújtam róla azt a csekély kis port és az éjjeliszekrényemre tettem. Tudtam, hogy hamarosan már elolvashatom.
Visszatértem a polchoz és kivettem egy másikat. Nekikezdtem az olvasásnak és nem bírtam abbahagyni. Szemeim siklottak a betűkön és ujjamon néhol látszott a lap élessége miatti sérülés. Egy picit felsértette. Észrevettem, hogy már nem látok olyan tisztán… Besötétedett már hamar. A két lap közé becsúsztattam egy üres papírcetlit - könyvjelző gyanánt - és eltettem. Fáradtnak éreztem magam, így elmentem zuhanyozni. Kontyba kötöttem hosszú hajam és levetkőztem. A foltok már kevésbé voltak láthatóak. Hófehér bőröm fogságából azonban nem tudtak menekülni. A vöröses, itt-ott barnás és kékes foltok erős ütésekre utaltak. Az a lány erős lehetett. Vagy csak kimutatta. Talán összetört belülről. Talán nincs senkije. Talán megbántották. Talán beteg. Talán  szomorú. Rengeteg dologra gondolhatnánk. Sok minden kihozhatta belőle ezt a viselkedést. De mégis, a vörös hajú szeme csillogott a könnyektől. Nem akarta ezt. Nem tudjuk, mi rejtőzik a könnyek mögött...
Beszálltam a zuhanyzóba és megnyitottam a forróvíz csapját. Élveztem. Élveztem, ahogyan a víz lassan ellepi testem. Élveztem, hogy melegség borít mindent. Hogy szabad vagyok. Hogy csukva lehet a szemem. Hogy nem lát senki. Hogy egyedül vagyok. Magát az életet... Tudtam, hogy nekem nehezebb volt, és lesz az élet mint másoknak. Nekem mindenkit el kell vesztenem ahhoz, hogy élhessek. Nekem sokkal nehezebb kihívásokat és próbákat kell kiállnom, a célhoz. Nem fáj. Már nem fáj...
A köntösömben sétáltam vissza a szobámba. Kezemben még ott volt a törülköző mellyel a hajam tövét itattam. Felöltöztem és a köntöst is a helyére tettem. Ritmusos léptekkel sétáltam le az emeletről, hogy megnézzem anyát még egyszer. Már aludt, a tévé viszont be volt kapcsolva. Elmosolyodtam. Milyen tehetetlen és milyen gyönge. És mégis milyen erős... Kikapcsoltam és adtam egy lágy puszit homlokára. A lámpát leoltottam és becsuktam magam mögött az ajtót. Nyugodt és tiszta lélekkel sétáltam fel a szobámba. Az ágyamon gyönyörű cseresznyevirág mintás ágytakaró díszelgett. Félretoltam, hogy alá tudjak feküdni. Néztem a plafont. Csak bámultam. Pont úgy, mint pár nappal ezelőtt. Csak az életem járt a fejemben. Csak erre a 16 évre tudtam gondolni. Elővettem a naplóm és belevéstem egy ":)"-t. Azért szoktam ezt, mert motivál. Hogy mosolyogjak. Minden nap, bármilyen hangulatom van, leírok egy mosolygós fejet. Nem számít, hogy sírok-e, vagy sem. Már csak az kislámpa égett. Leoltottam azt is. Hamar elnyomott az álom. 

Sötét van. Ki vagy te? Mit csinálsz anyával? Miért viszed el? Miért távolodunk? Miért játszol velem? Ti süllyedtek én emelkedek. Nem! Nem akarom ezt. Anya nyújtja felém a kezét de nem érem el. Hova viszed? Sötét az arcod és vöröslik a szemed. Érzem. Rossz vagy. Menj el...

Felriadtam. Nem tudtam miért álmodok ilyesmit. Ez alkalommal elsírtam magam. Már nagyon zavar. A saját tudatom teszi ezt velem. Ellenvárat épít ellenem. Ennek nem így kéne lennie. Tudom. Felkeltem és megmostam az arcom. Belenéztem a tükörbe... A hajam kócos volt, arcom piros. De most ez sem tudott foglalkoztatni...
Hamar visszafeküdtem, de ezúttal nem volt oly könnyű elaludni...

Szélsebesen szaladtam le az emeletről. Anyának rohama van. Szaladtam, hogy hamar elérjem. Nem lehet! Olyan rég nem volt már. Csak köhögött szünet nélkül. A váladék nem távozott egyhamar tüdejéből. Azonnal hívtam a mentőket, csak egy pillanatra hagytam egyedül. Idegesen tárcsáztam a számot és sürgettem őket. Mindent elmondtam nekik, azt hiszem, rutinos vagyok már ebben. Megígérték, hogy azonnal jönnek. Én kipárnáztam anya hátát, de nem múlt el. Tehetetlennek éreztem magam. Nem sírhattam. Köhögése egyre intenzívebb lett, és egyre jobban féltem. Nem lehet! Szeme összeszűkült, a nyomástól nem tudta kinyitni. Mindent szidtam magamban. Hol lehetnek már? Miért nem jönnek? Az ajtó nyitva van, mindig nyitva van. Pontosan az ilyen esetek miatt.
Nagy dörömbölést hallottam. Ők azok!
- Ne félj, jöttek. - nyugtattam anyát. Szempillantás alatt az ajtónál voltam és beengedtem őket. Csak dadogni tudtam. Sőt, meg sem tudtam szólalni. Bevezettem őket a szobába. Anya nem változtatott semmin. Ugyanúgy köhögött, de már nem olyan erősen. Elfáradt. Nagyon hamar. Az izmai már nem engedik. Csak fogtam a fejem. Izzadtam. Sokkos állapot uralkodott rajtam. Elegem volt. Az egyik - a legidősebbnek tűnő - fickó irányított. Gyorsan cselekedtek. Szinte észre sem vettem.
Anya lélegzetvételei korán sem voltak egyenletesek. Ez más volt, mint a többi.
Rátettek egy maszkot, amitől hamar jobban lett és elkábult. De nem teljesen. Ráhelyezték egy hordágyra, amin ki is tolták hamar.
- Én is megyek! - jelentettem ki. Tudtam, hogy ott kell lennem. Nem akadályozhatnak meg.
- Nem, most nem! - tiltakozott az egyik, miközben anya már a kocsiban volt.
- De! Uram, nekem csak Ő van. Érti? - szemeim könnybe szöktek. Látta rajtam, min kell keresztülmennem.
- Rendben. De közvetlenül nem jöhet be sehova, és a sérült - azaz anya - állapotát ne nehezítse meg. Kérem.
Nem tudom, pontosan mit értett ezalatt. De követtem az utasításait. Semmitmondó tekintettel nézett rám. Látta, hogy nehéz életem van. Látta, és nem akarta, hogy én is meglássam "haldokolni" anyát. Csak bámult, mialatt kabátomba tuszkoltam magam.  A férfi lapockámra tette kezét, becsukta az ajtót és betett a kocsiba.
- Ide nem jöhet be! - határozott volt az orvos. Mi tegyek? Nem ellenkezhetek. Jobb, ha azt teszem, amire kér. Csak ültem. Nem tudtam sírni. Sem beszélni. Csak bámulni tudtam magam elé. Ennyire voltam képes. Ujjaimmal babráltam, ki tudja meddig... A kórház zajai eltompultak a fejemben lévő hangok mellett. Körülöttem folytatódott az élet. Mindenki szaladt, sürgött-forgott. És ment az idő. Csak számomra nem.  Egy fehér padon ültem, pontosan a 75-ös kórterem előtt. Minden zöld színű volt és rideg. Taszított magától a helység. Rossz emlékek kötnek ide. De ott volt. Az ember, akit mindennél jobban szeretek. És még él. Mert tudom, hogy él. És itt kell maradnia. Velem. Velünk, az emberekkel.
Körülbelül 2 óra telhetett el. Mr. Schmidt kijött. Idős, megviselt kezében szorongatta a lapokat. Szemüvege mögé szinte be sem láttam. Tekintetét a földre szegezte. Csak révedt maga elé... Tudtam, mi következik.

5. rész

Dallamokon át...

Sziasztok :) eddig nagyon pozitív visszajelzéseket kaptam a bloggal kapcsolatban. Köszönök szépen mindent, de tényleg :D Aranyosak vagytok nagyon :) Továbbra is csak azt tudom mondani, hogyha tetszett, akkor kommentelj - mert nekem egy ilyen pici dolog is sokat jelent - és oszd meg :) Ezer meg ezer csók.
*
*
Másnap elég későn keltem fel, nincsen iskola. Felálltam, kicsit megszédültem ugyan, de sikerült helyreállni. Az első dolgom az volt, hogy anyát megnézzem. Szélsebesen leszaladtam az emeletről és bementem a szobájába. Ő is akkor kelt fel. Fogait összeszorította, próbált felkelni. Odamentem és segítettem neki.
- Édesem, köszönöm. Már egy órája próbálok felállni. – egy álmosolyt küldtem felé, tudtam, hogy egyre rosszabb a helyzet. Minden ki van tervelve. Ha anya elmenne… Tudom mit kell tennem. Ebbe egyelőre bele sem merek gondolni. Most csak a jelennel törődök.
Sikeresen fel tudott kelni. Elsegítettem az asztalig és leültünk enni. Szerencsére az étvágya még jó. Kuncogtam is magamban egyet, anya nagyon viccesen eszik. Arra gondoltam, hogy ma elmegyek az énektanáromhoz. Kedvem támadt énekelni, de annál inkább zongorázni. Imádtam. Mrs. Scott volt a második ember anya után, aki jól bánt velem és szeretett. Mindent el lehetett neki mondani, sosem ítélte el az embereket. Már öt éves korom óta tanulok zongorázni, énekelni pár éve kezdtem el. Pontosan három éve lesz, hogy Julia, azaz Mrs. Scott felfedezte a tehetségemet. Azóta a kettőt együtt űzöm.
Mindketten megettük a reggelinket aztán segítettem anyának felöltözni.
- Arra gondoltam, ma elmegyek Juliahoz. Nem lenne gond? – nem néztem rá, csak szorgosan öltöztettem.
- Dehogyis, kicsim. Menj csak. Rád fér a sok tanulás után. – elmosolyodott. Ez mindig megnyugtatott. Felszaladtam a szobámba, hogy felhívjam.
- Mrs. Scott? Igen, én vagyok az, Mei. Elnézést, ha zavarok, csak szeretnék ma gyakorolni. Nem lenne gond? Ráér ma? – daráltam a szavakat. – Jaj, de jó. Köszönöm. Akkor délre ott leszek. Viszlát!
Teljesen fel voltam pörögve. Alváshoz mindig összekötöm a hajam. Kiengedtem és megfésültem. A hajam úgy zuhant ki a gumi fogságából, mint a hullám. Egy gyönyörű fekete zuhatag. A hajkefe simán csúszott végig rajta, teljesen kifésülte. Kontyba kötöttem a hajszivacs segítségével. Tűztem bele egy virágos csatot. Megmostam az arcom, aztán szárazra töröltem. Megmostam fogaimat és felöltöztem. Egy fekete csőfarmert húztam fel, egy fehér inggel. A barna bőr táskámat fogom ma használni. Gondosan belecsúsztattam egy-két kottát, a telefonom és végül a kulcsom.
Indulás előtt még benéztem anyához. Megpusziltam homlokát és elindultam. A hó bőszen esett, nem akart megállni. Mintha az ég egy fehér függönnyel takarná a sok feketeséget – az én esetemben fájdalmat -. Olykor-olykor lelassítanám a világot. Mindent alaposabban néznék meg. Megvizsgálnám a hópihéket. a bennük rejlő elétet… A virágokat, a magot, a földet, a kocsik kipufogófüstjében rejtőző bánatot. Mind olyan fantasztikus lenne… Elmerengtem kicsit, de végül odaértem…
- Jó reggelt, Mei vagyok! – kopogtattam be a hatalmas – akár középkorinak is nevezhető – ajtón.
- Gyere csak beljebb, drágám! Kint szakad a hó… Meg ne fagyj! – pár halvány mosoly hagyta el a számat és a nyikorgó ajtó társaságában beléptem. Levetkőztem és kinyitottam a terem ajtaját.
Ott állt a zongora.
Egy üres terem, benne egy hatalmas fekete zongorával… Gyönyörű! Akár egy csendélet. A hangszer mégis betölti a teret tompa feketeségével és komorságával. De csak egy valaki tudja megszelídíteni…
- Nyugodtan ülj oda és játssz. Én addig elvégzek egy-két dolgot, de ne aggódj, rögtön jövök. – és puha kezeit levette vállamról. Közeledtem a zongora felé, szívem egyre hevesebben dobogott. Éreztem, hogy különös kapcsolat van köztem és e hangszer között. Csak én tudtam bánni vele. Mintha egy vér folyna bennünk. Mintha egy teremtőnk lenne. Vagy talán csak mindkettőnkkel rosszul bánnak… És ez a kapocs…
Leültem a zongoraszékre. Lehunytam a szemem, és játszottam… Nem kellettek szavak. Csak mi ketten, én és a zongora. A hangok rengetege mintha röpke táncot járt volna a teremben. Szinte hallani lehetett lépteiket.
A külvilág megszűnt.
És akkor elkezdtem énekelni. Teljessé váltam. A lelkem tiszta volt és szárnyalt. Filmbe illő jelenet volt ez… Akár le is festhettek volna. A kint szakadó hó fehérsége és a hangszer sötétsége ellentétben voltak, de mégis összhangban. Ezt nem lehet érteni… Ezt csak az értheti, akinek valaha volt ilyen élményben része. Melegség töltötte be a teret. Magamon éreztem.
Megcsúszott az ujjam!
Egy könnycsepp hagyta el szempilláimat és ráfolyt a zongorára. Ez okozta a hibát… De nem zökkentett ki. Folytattam, immár sírva. Nem tudom miért sírtam. Talán mert kiadhattam magamból a fájdalmat. Vagy talán mert oly rég nem játszottam… Nem tudom. De élveztem… Vékony és hosszú ujjaim siklott a zongorabillentyűin. Halál. Öröm. Nyugtalanság. Fájdalom. Minden érzés egyszerre cikázott bennem. Ott helyben meghaltam volna. Csend és béke. Nyugalom. Minden rendben van és semmi sem fáj. Nem tudom meddig tartott, míg játszottam, de nem is érdekelt. Egy perc? Talán egy óra? De számít is ez? Ekkor tekintetet éreztem magamon hátulról… Ezt megérzi az ember. Ilyenkor már elmegy a kedve a dologtól, kínossá válik. És abbahagyja... Lenyomtam az utolsó billentyűt mely fars hangjával visszhangot keltett a teremben...
- Ne! Kicsim, folytasd! Gyönyörű volt, ezt te írtad? – kérdezte Mrs. Scott, miközben gyors pislogással akart eltűntetni egy-egy előforduló könnycseppet. Magam is letöröltem őket és válaszoltam.
- Igen. Még nagyon régen, de megőriztem. Azt hiszem, utoljára apa temetésén játszottam el. De akkor még csak egy zongoramű volt. Nem énekeltem. De végül a dallam megtalálta párját és megszületett a szöveg is. – mosolyogtam rá. Julia csodaszép kék szemein a könnyfátyol mintha kristályból lett volna. Megigézett.
- Hány óra van? – odabiccentette tekintetét az órájához és felelt:
- Még tíz perc, és egy óra. Sietned kell? – megrémült.
- Nem. Azaz, nem szeretem, ha anya egyedül van otthon. Ugye megért… - a megnyugtató mosoly most sem maradt el.
- Megértelek, kicsim. De ha lehet, minél többször gyere. Imádom hallgatni, amit művelsz. Rendben? Persze, ha a tanulás és az időd engedi.
- Feltétlenül. – válaszoltam, miközben öltözködtem. – köszönöm, hogy itt lehettem.
- Bármikor, drágám. – kaptam a homlokomra egy amolyan anyai puszit és elmentem. Szívemben és a fejemben még mindig, szinte mintha egy láthatatlan fülhallgatón hallgatnám a zongorát. Még mindig a fejemben mászkált dallama…
- Megjöttem! – boldog voltam. Minden rosszat elfelejtettem. Az úton egyszer még elsírtam magam, de csak az örömtől. Élveztem az életet.
-  Szervusz, kicsim. A szobában vagyok. – levetkőztem és bementem.
- Hogy vagy anya? Rendben voltál? – érdeklődtem, és haja tövét simogattam hátra.
- Persze. Jól vagyok. Mei, te sírtál? – megijedt. Nem szeret szomorúnak látni…
- Igen, egy kicsit. De semmi bajom. Minden rendben. – gyenge kezeivel megszorította az enyéimet.
- Drágám. Jól jegyezd meg, amit most mondok. Az embernek ki kell sírnia magát, hogy legyen hely a mosolyoknak a szívében. Legbelül – mellkasomra tette másik kezét. – Nincs okod szomorkodni. Te egy erős lány vagy és bármit kibírsz ebben az életben. Nézz csak rám. Tudod, én úgy próbállak boldoggá tenni, ahogyan én már nem lehetek boldog többé. Hamarosan már nem. De ha más nem is marad az, és ha más fel is adja ebben az életben… Legyél te az, aki nem fogja feladni. Legyél te az, aki küzdeni fog. Mutasd meg te, hogy ki vagy. És a legfontosabb: szeress. Mindent és mindenkit. Fogadj el mindent úgy, ahogy van. Ne szabj határt a szeretetednek. Egy életed van. Erre kell vigyáznod. Ez egy ajándék. Mindenki azért kapja, mert Isten elég erősnek gondolja őt az élet nehézségeihez. Adj! Adj még akkor is, ha neked nincsen. Ettől leszel nagy kincs. Sőt, már az vagy. Egy kincs, akire vigyázni kell. Tudom, hogy törékeny vagy. Hiszen rám hasonlítasz – nevette el magát – de a legerősebb is lehetsz. De csak akkor, ha hiszel benne, ott… Legbelül. – a könnyek vízesésként folytak le az arcomról. Egy gyermeknek ennél szebbet, de egyben ennél rosszabbat nem mondhat senki. Akkor, abban a pillanatban én voltam a legszomorúbb, de legbüszkébb lány a Földön. Nem tudtam megszólalni. Nem ment. Csak fürkésztem anya arcát. A ráncokat melyek nem a korára, hanem a tapasztalataira utalnak. A szemét, mely még most is úgy csillogott, mint azelőtt. Utána az éjjeliszekrényre vetettem pillantásomat. A fésű, melyben egy hajcsomó éktelenkedett, ismét elgyengített. A terápia. Anya ezt sem akarta. Nem akarta, hogy így érjen véget az élete. A kórházban. Ő csak el akart menni. Csendben és nyugalomban. Neki csak ez kellett. Én azonban bíztattam reménykedve, hogy meggyógyul. De nem fog…
- Ne sírj, kicsim. Ez az élet rendje. – rám mosolygott. Akaratlanul is mosolyra húzódtak ajkaim.
- Tudom, anya. De én sem tudok erős maradni örökké. Lehetetlen…
- Tudod, apád sem véletlen halt meg. Valakinek meg kell halnia, hogy valaki más megszülethessen. De erős volt. Mindig és sosem adta fel. És téged is erre nevelt. Én hiszek benned, kicsim. – megpuszilta a kezemet. Csak mosolyogni tudtam. Gyengéden lehelyeztem kezét a teste mellé és kimentem. Kifújtam a tüdőmben lappangó összes levegőt és felmentem a szobámba(...)

4. rész

4. rész

Sziasztok :) ehhez a részhez csak annyit fűznék hozzá, hogy az ötödik csak akkor jön, ha erre meglesz a 2 komment :3 És ha tetszik, oszd és írd meg nekem :) Csók.
*
*

- Szia anya! – kiabáltam, persze nem hangosan, mert lehet, hogy alszik. Bementem és megnéztem. Igen, aludt. Jellegzetesen hangosan vette a levegőt a tüdeje miatt… Megszoktam már. Nekem akkor is az ő lélegzete a legszebb, legédesebb hang a Világon. Gondolom egész nap feküdt, így nem tudott ebédet csinálni. De egy cseppet sem aggódtam emiatt. Felvettem a köpenyt és megfőztem én.
- Mei! Itthon vagy? – felébredt! Beszaladtam hozzá és megpusziltam. – kicsim, ma jön hozzánk a nagynénikéd. És persze a többiek is. Nem tudtam mit főzni, úgyhogy rendelnünk kell valamit.
- Ne aggódj, már készen vagyok vele. – nyugtató mosolyt küldtem felé. De féltem. Nem szerettem őket… Ők valójában nem is rokonok, csak anya barátnője és a családja. Anya testvére halva született, így nem lehet vérszerinti keresztszülőm. Őket kell elfogadnom. De nem tudom! Képtelen vagyok erre. Ők sosem szerettek engem, mindig is csak egy teher voltam. Mindig úgy gondolták, csak egy haszontalan lány vagyok, púp a hátukon, akire még pénzt is kell költeniük. De én sosem kértem tőlük ajándékot sem. Még azt sem kértem, hogy szeressenek…
- Egy angyal vagy, kicsim. Köszönöm! – ismét mosolyogtam. Vettem egy mély levegőt és felsétáltam a szobámba. Elővettem a laptopomat. Csak egy közösségi oldalon vagyok regisztrálva, engem nem érdekelnek az ilyesmik. Itt kapok szeretet. Bármit kiírhatok, segítenek és támogatnak. Igaz, csak mentálisan. És megért mindenki. Gyorsan bejelentkeztem és megnéztem. Ismét fantasztikus képek zúdultak rám, itt annyi elveszett művész van. Imádom őket és a képeiket. Mániákus lettem ezzel kapcsolatban. Ez kicsit elhúzódott…

-Mei, kicsim lejönnél? Segítened kéne felkelnem… - szólt anya. Gondolkodás nélkül szaladtam le az emeletről. Gyengéden érintettem meg anya hátát és így segítettem neki felkelni. Járni még tud, de a köhögés az összes testrészét megerőlteti. A rohamok miatt az izmai nagyon fájnak, és alig bírja őket mozgatni. De anya erős nő, tudom, hogy velem lesz a végsőkig és nem megy el idő előtt.
- Akkor pakoljunk össze, nemsokára itt lesznek. – kétség sem fért hozzá, hogy anyának van a legszebb mosolya a világon. Akármeddig tudnám nézni. Ő mindig boldog, mit sem törődve a fájdalmaival. És ezért tisztelem annyira. Szorgosan letakarítottam a hatalmas asztalt és tettem ki tányérokat. Az evőeszközöket mellé, ahogyan azt szokás… Anya addig átszedte egy szebb, mutatósabb tálba a főételt, én pedig az asztalra helyeztem.
- Anya, ülj le a kanapéra. Ne erőltesd meg magad… - halkan elmosolyodott és úgy tett, ahogy kértem. Csengettek!
Biztos, hogy ők azok, mások nem járnak hozzánk. Az ajtó előtt megálltam, végigsimítottam magamon, mély levegőt vettem és kinyitottam az ajtót.
- Szervusz! – köszönt öntelten Elizabeth, a nagynéném. Koromfekete haja és az ahhoz tartozó sötét szemek megrémisztett. Magas volt és vékony. A közelében csak a negatív dolgokra tudtam gondolni. Minden feszült volt a légkötében. – beengedsz minket? – ez a flegma arckifejezés, ez a piperkőcség… Hányingerem van tőle.
- Sziasztok! Gyertek beljebb… - az álmosoly nem maradhatott el. Becsuktam az ajtót, és lassan sétáltam mögöttük.
- Hol van az anyád?
- A kanapén, gyertek be. Még meleg az ebéd… - akkor láttam, hogy anya próbál felállni. Gyorsan odaszaladtam és segítettem neki.
- Szia Eliza, drágám hogy vagytok? – anya szeretettel és őszintén kérdezte.
- Szervusz. Köszönjük, jól. Leülhetünk? – anyával legalább jól bánt. Ha ez a nőszemély őt is sértegetné, biztos vagyok benne, hogy nem hagynám. Engem nem érdekel, csak anyát hagyja békén.
Nekiálltunk enni.
Elizabeth arcáról az undor volt leolvasható, pedig nem főzök rosszul. Anya hamar megtanított főzni. Szerintem direkt csinálja ezt, hogy ártson nekem. De lepereg. Már nem érdekel.
- Mei, kicsim nagyon finom lett! – mosolygott anya.

- Tényleg nagyon finom, Mei! – jelentette ki Irene, az unokahúgom. Őt nagyon szerettem, ő is engem. Ki tudja, lehet, hogy hamarosan őt is ellenem fordítja… Én csak mosolyogtam rájuk és ettem. Már amennyit tudtam, nem volt étvágyam.
Mikor mindenki megette, összeszedtem a mosatlant és elmosogattam. Addig anya a nappaliba invitált mindenkit. Ott leültek és beszélgettek. Összekötöttem a hajam és elkezdtem mosogatni.
„ Miért él még veled? Már 16 éves. El kéne költöznie…”- hallottam. Rosszul esett, nagyon. Egy pillanatra megálltam, nagy levegőt vettem és folytattam.
„ Ne nevettess már, hiszen tudsz te magadról gondoskodni. Nem igaz? Neked tenne jót, ha megszabadulnál tőle. Luci, gondolkozz már!” – nem! Nem tud magáról gondoskodni. Nem! Azért vagyok itt neki. Ilyen meg sem fordult még a fejemben. Hogy költözhetnék el? Hogy valami idegen ápolja, miközben itt az életerős és fiatal lánya? Még mit nem! Soha! Halála napjáig itt leszek neki, és ebben senki sem akadályozhat meg engem! Soha nem is kérhetnek tőlem ilyet. Soha, még csak egy percre sem fordult meg a fejemben, hogy itt hagyom. Eddig még soha és nem is fog! Nagyon ideges lettem, összeszorítottam az így is szétharapdált és kiszáradt cserepes ajkaimat és dühöngtem. Dühöngtem belülről! Elegem volt! Miért érdemlem én ezt? Nem is értem… A tányér csaknem szétroppant kezeim között, akkora dühöt éreztem. Tudtam, hogy anya megvédene. De most nem szólt. Egy szót sem. Ő olyan, mint én. Nem szól. Úgy tesz, mintha nem érintené meg…

- Köszönjük a meghívást, sziasztok! – köszöntek el. Megkönnyebbülést éreztem távozásukkal.
Már este volt, én pedig fáradt. Úgy döntöttem, lefürdök és megyek aludni.
- Segítsek, anya? – kérdeztem.
- Ha megtennéd… Köszönöm! Felkísérsz? Le szeretnék tusolni. – odamentem és felkaroltam. Minden eltöltött másodpercen csak rá figyeltem. Védeni akartam mindentől. Nekem már csak ő maradt, ő a kincsem. Rá kell vigyáznom. Egy van belőle, nem több.
- Képes vagy rá egyedül? Nem kell bemennem? -
- Dehogy is. Ezt még meg tudom oldani, kicsim – és halvány mosolyra húzódott a szája. Beleegyezően visszamosolyogtam és bementem a szobámba. Nagyon fáradtnak éreztem magam. Megtanultam, hogy mindig készen kell állnom, bármi is történjen. Már nem aludhatok olyan mélyen. Már nem lehetek nyugodt az iskolában, mint eddig. Már nem. Sajnos nem. De elfogadtam és megértettem. És vállalok mindent, de mindent anyáért. Ő a mindenem!
Elaludtam.

3. rész

3. rész

Sziasztok! :) muszáj megköszönnöm, hogy ilyen édesek vagytok :) annyian írtok nekem twitteren is, köszönöm szépen, jól esik :) és hihetetlen, hogy pár nap alatt - pontosabban kettő - már 300 megtekintést kaptam :) nem olyan sok, tudom de nekem sokat jelent :) Itt a 3. rész és remélem ez is tetszeni fog nektek :) Jó olvasást, és ha tetszett akkor kommentelj kérlek, és oszd meg a blogom, hogy minél többen olvassák :)
Előre is köszönöm :) ezer csók.
*
*
Milyen szép csend van. És ez a fény, milyen csodálatos. Csend. Sehol egy zaj. Lebegek. Szinte már repülök. Zuhanok! Mi történik? Hol a csend és fény? Miért van sötétség? 

Izzadtságtól csatakosan ébredtem fel. Ziháltam. Ez mind csak álom volt. Egy rossz rémálom, bár nem rémesebb az életemnél. Felkeltem és megmostam az arcom. Összeszorítottam a szemem, nagyon fájt a lábam. Ismét elnyomott az álom…
- Az Istenért! Hol van? Hova tettem el… - hallottam azt az édes hangot, amire általában felkelek. Anya keresett valamit. Kikecmeregtem az ágyból és felöltöztem. Nem akartam látni a foltokat, hiszen ezek is csak a gyengeségemre utalnak. Egy csőfarmert, egy kötött bézs színű pulóvert vettem fel. A hajam most kiengedtem, ami derekamig ért és sötétbarna, szinte fekete volt. A homlokomon van egy kisebb horzsolás, ezzel akartam takarni. Bepakoltam és lementem. Kifejezetten időben voltam, így volt időm reggelizni. Elővettem egy tálat, műzlit és tejet. Igazából nem is volt étvágyam. Csak kevergettem és kevergettem. Mindaddig, míg a tej már arany színű nem lett az ázott a kukoricapehelytől. Mikor "megettem", elmostam a tányért és bementem anya szobájába. Nézte a tévét.
- Jó reggelt! Hogy vagy? – kérdeztem és leültem mellé.
- Szia, kicsim. Sajnálom, de nem tudok kikelni. Nagyon fáj mindenem. Reggel sem találtam a távkapcsolót…
- Semmi baj – küldtem egy megnyugtató, halvány mosolyt felé.
- Kicsim. Olyan gyönyörű vagy. Hihetetlenül büszke vagyok rád.
- Anya, én mindent megteszek, hogy büszke legyél rám. Harcolok a végsőkig, ahogy apa is tette.
- A mi lányunk vagy. – és megpróbált felülni, hogy megpusziljon. Tenyeremmel gyengéden visszatoltam őt, lehajoltam és én pusziltam meg.
- Most elmegyek. Szia, anya! – elindultam. Sétáltam az iskoláig, leírhatatlan undorral. Ránéztem a templomra és az emlékek filmként játszódtak le bennem… A romos épület mellett, este... Borzalmas volt.
Beléptem a 124-es terembe, ma spanyollal kezdünk. A terem gyönyörű. néhol kicsit lekopott már a festék, de a híres költők, írok képei eltakarták azokat. Középen volt a tanári asztal, ami nem volt túl nagy sőt, keskeny volt és régi. Minden tökéletes volt. A lelkemben, a környezetemben is. Még...

 Imádtam ezt a nyelvet. A lágysága, a dallamossága magához vonzott. Leültem és kipakoltam. Csak bámultam magam elé, de aztán elővettem az a telefonomat. Ezt még a nagynénémtől kaptam. Nagyon vigyázok rá, nagyon drága volt.
- Szép darab. Leülhetek? – nem hittem a szememnek. Martin Ree volt az. Az iskola legnépszerűbb diákja, mellesleg félig ázsiai volt ő maga is. Sosem gondoltam volna, hogy hozzám szól.
- Persze – és rámosolyogtam.
- Spanyollal kezdünk, ugye? – szép mosolya volt. Csak bólogattam, nem válaszoltam semmit. – és hogy vagy ma?
- Köszönöm jól… és te? – érdeklődően néztem rá.
- Én is. – csend következett, de nem is akartam beszélgetni. Nem vagyok olyan típus, persze ha van téma, akkor igen. Mrs. Murs jó tanár volt, nagyon szerettem. Most éppen egy spanyol nyelvű könnyített olvasmányt dolgoztunk fel. Imádom! Egészen jól éreztem magam ezen az órán. Akár egész nap spanyoloznék…
- Rendben, mára ennyi volt. Pakoljatok el! – utasított mindenkit határozott hangjával. Karakán volt ugyan a hangja, de mégis gyenge és lágy egyben. Kedves. Összeszedtem a cuccom és kisétáltam a teremből. Még előző este bekötöttem fáslival a lábam, hogy ne fájjon annyira. De sajnos ezt nem lehetett teljes mértékben eltűntetni… Enyhén bicegtem, de nem akartam, hogy bárki is meglássa. A következő óra angol volt. Nem szerettem sőt, gyűlöltem. A legellenszenvesebb tanár tartja ezt az órát, ráadásul engem is utál. Nem telt még úgy el óra, hogy ne kötött volna belém vagy nem szidott volna le. De már csak egy év, már csak egy! Már csak ennyit kell kibírnom. Ezt mondogattam magamban.

- Mi erre a válasz, Mei? – kérdezte az angoltanár. Hangja olyan volt, akár a villa csikorgása egy sértetlen porcelántányéron. Elviselhetetlen. De én csak hallgattam. Nem tudtam a választ. Ez egy nyelvtani kérdés volt, nekem pedig nem mindent sikerült még megtanulnom ezzel a nyelvvel kapcsolatban. – hallottad, amit kérdeztem? – hangja most még indulatosabb lett, betöltötte a termet. Éreztem az osztály tekintetét magamon, ami őszintén megszólva rettenetesen idegesítő és kellemetlen volt.
- Nem tudom a választ, Mrs. Grey. – jelentettem ki félénken, de mégis határozottan.
- Nem tudod? Minek jársz te ide? Miért kellett neked Londonba költözni, ha még ezt sem tudod? Miért nem maradtál Ázsiában? Senki nem hívott! Szégyelld el magad, ne csodálkozz, ha nem kapsz példást év végén… - nagyon fájdalmas egy perc volt ez. De próbáltam nem kimutatni a fájdalmam. Ezzel csak elgyengíteném magam, és ennél többet nem bírok ki. Az óra folytatódott, megállás nélkül. Akár csak az élet. Mindig megy tovább. Minden csalódást ki kell bírni, hiszen az élet egy játék. Csak rajtunk múlik, hogy vesztesként vagy győztesként kerülünk ki belőle. Sajnos, az én esetemben ez nem így volt. Nem én döntöttem el. Egy vesztes vagyok akaratom és fájdalmam ellenére is…

Esik a hó! Sőt, szakad. Imádom a hóesést. Mindig örömmel tölt el, de nem tudom miért. Sétáltam haza az iskolából, ismét megalázkodva. Vettem egy mély levegőt, az emlékek széttéptek belülről.
Már nem jártam messze…
- Ki látsz te onnan egyáltalán? Hogyan lehet ilyen szemekkel látni? – kérdezte gúnyosan egy fiú. A származásom gyalázta. Könnyek csordultak ki pilláim közül.
- Hagyj békén, kérlek! – és sétáltam tovább. Szerencsére nem jött utánam. Túl gyenge vagyok az ilyesmihez. Nem tudtam volna megvédeni magam, még így, szavakkal sem tudtam…
- Jaj! Ne haragudj, Mei! Csak szaladtam és nem figyeltem. – nekem jött egy kislány. A neve Molly volt. Őt nagyon szerettem, közel lakik hozzánk.
- Semmi baj, Molly. Hogy vagy? – mosolyogtam rá.
- Köszönöm, jól. Valami baj van? Te sírtál, Mei? – gyönyörű nagy smaragd színű szemei voltak. Azzal nézett az enyéimbe.
- Nem, dehogy is. Csak tudod, kifújta a szél a szemem és ezért piros. – és küldtem egy halvány mosolyt felé. – gyere, hazakísérlek. Megfogtam, a kezét, mely pici volt és meleg. Sétáltunk az utca felé, és beszélgettünk. Azaz ő beszélt, nagyon sokat tud. Imádom, mikor így jár a kis szája. Ilyenkor elgondolkodom. Molly egy igazi gyermek. Hatalmas szívvel. Ő boldog, igaz, hisz még csak első osztályos. Tiszta szívű és őszinte. Mindig boldog és lepereg róla a fájdalom…
- Köszönöm, hogy elkísértél! – és megölelt.
- Igazán nincs mit, kislány! – visszaöleltem mosolyogva. Elindultam…
- Mei! – szólt.
- Igen?
- Te vagy a legszebb lány, akit valaha láttam! Szeretlek, Mei! – integetett és bement. Mosolyogtam és úgy indultam el a házunk felé. Imádom Mollyt! Azt hiszem, ő a legjobb barátom...

2. rész

2. rész

Sziasztok :) először is szeretném megköszönni nektek az eddig szép szavakat, nagyon jól esnek :) Remélem, attól függetlenül, hogy a blogom nem valami vidám, hanem inkább könyvszerű, attól még tetszeni fog nektek a továbbiakban :) A második részhez csak ennyit :) Jól olvasást, sok csók.
*
*

Mindenki elvégzi a becsengő előtti teendőit, ahogy azt szokás. Zaj, zaj mindenhol. Jobb szeretem a csendet, de itt megszoktam a zajongást.
- Szia Mei, hogy vagy? – kérdezte egy ismerős hang.
- Szia Lis, köszönöm jól. És te? – igen, Lis. Ő az, aki a legközelebb áll hozzám, de mégsem a legjobb barátnőm. Ő csak néha átjött, és ennyi.
- Ennek örülök – mosolygott. Szép mosolya van, ő az, aki mindig mosolyog. Még ha fáj is. Én erre képtelen vagyok – mire vársz, elindulunk? – kicsit elkalandoztam…
- Ja, persze. 206-os terem, itt kezdünk. Engem a tanárom sem szeret. De már megszoktam. Mindenki leült, előpakoltunk és elkezdődött az óra. Kicsit elkalandoztam… Szeretek merengeni dolgokon. Mindenfélén.
- Mei! Hallasz? Figyelj ide! Így is elég tehetségtelen és buta vagy, és még az órákon sem figyelsz. Hogyan akarsz te leérettségizni? – förmedt rám Mrs. Globe. Könnyek szöktek a szemembe. Nem is értem miért, hiszen ezeket minden nap megkapom.
- Sajnálom… - és lesütöttem a fejem.
- Csak ennyit tudsz mondani? -
- Igen… - kicsordult egy könnycsepp. Nem bírtam tovább. Hallottam, amint Lis vesz egy mély levegőt, jelezve, unja. Unja, hogy mindig miattam van valami az órákon. Az óra folytatódott, és én szorgalmasan figyeltem. Próbáltam megfelelni mindig, és mindenkinek. Sosem voltam elég jó senkinek. Kicsengettek. Sóhajtottam egyet, összepakoltam majd kimentem.
- Vigyázz! – hallottam az ordítást, immár a fölről. Fellöktek. Éreztem a lenéző tekinteteket magamon. A fejemben csak ez járt „csak menj tovább, ne foglalkozz velük”. A kezemből kiestek a papírok és a tollam. Feltérdeltem és összeszedtem őket. Nem, nem jött senki segíteni. Nem is vártam volna. Felálltam és haladtam a következő órára…
 

*

A fejemben az járt, hogy már csak egy évet kell kibírnom az iskolában. Sétáltam haza. A templom útba esett. Sokszor jártam az atyához, hiszen ő volt az, aki nem ítélt el. Akinek mindent elmondhattam, az anyukámon kívül. Most nem mentem be. Délután négy óra volt, de ilyenkor már sötét. Fura zajokat hallottam a templom körül. Gondoltam, odamegyek. Máskor nem mentem volna oda, de most késztetést éreztem. 4 fiatal lány volt, graffitival a kezükben. Firkálták a templom falát. Vettem egy mély levegőt, és megszólaltam:
- Miért csináljátok ezt? Ha a rendőrök erre járnak, akár be is vihetnek benneteket. Kérlek, ne csináljátok. – a vörös hajú lány arcán láttam, hogy nem is akarja, csak beleviszik. Akkor közeljött a szőke hajú, és fellökött.
- Ne mondd meg, mit csináljunk. – és belém rúgott. Összeszorítottam a szemem, és nem foglalkoztam vele. Fel akartam állni, de megismételte azt. „Csak remélni tudom, hogy Isten látja ezt” – suttogtam szétharapdált ajkaim között. Akkor folytatták, immár többen. De a vörös hajú, ő nem. Belenéztem a szemébe, mélyen. Ellenkezésre nyitotta volna a száját, de mindezt a rendőrautó törte meg.
- Húzzunk! – lesepertem magamról a port és felálltam. Azt hiszem, megzúzódott a sípcsontom. Így csak bicegve tudtam járni.
- Minden rendben hölgyem? Nem jártak erre furcsa alakok? – jött oda az egyik járőr.
- Igen, köszönöm. Nem, én még nem vettem észre… - és elment. Szépen lassan ugyan, de hazabicegtem. Szépen becsuktam magam után az ajtót, és beléptem.
- Szia, kicsim! Milyen volt a napod? – jött anya. Közben vette le rólam a sálat és a táskám.
- Jó. – nem néztem a szemébe. Rögtön elsírnám magam.
- Nem vagy éhes? Megcsináltam a kedvenced vacsorára. – de a mondat végét már nem tudta befejezni. Köhögő rohamot kapott. Amennyire a lábam engedte, olyan gyorsan a kanapéra fektettem, kipárnáztam a hátát és hoztam a pipát. Hallani lehetett, ahogyan a gyógyszeres levegő szépen lassan végigáramlik a légcsövén és egyenesen a tüdejébe jut. Nedves ruhával törölgettem homlokát, és mellette térdeltem.
- Jobban vagy? – kérdeztem igaz szeretettel és érdeklődéssel.
- Igen, kicsim. Nem is tudom, mi lenne velem nélküled. – csak elmosolyodtam. Addig feküdt, míg el nem aludt. Már hajnali egy óra volt.
Felsétáltam és lezuhanyoztam. Megnyitottam a forró vizet, a pára szempillantás alatt betöltötte a pici helységet. Törölgettem magam, a kék foltokat szemlélve. Csak ráztam a fejem… Felöltöztem és kimentem.
Nekiálltam tanulni. Szeretek tanulni, nincsen vele bajom. De már nagyon fáradt voltam… Nem bírtam tovább: elaludtam. Milyen szép csend van. És ez a fény, milyen csodálatos. Csend. Nincs zaj. Lebegek. Könnyű vagyok. Szinte már repülök. Zuhanok! Mi történik? Hol a csend és fény? Miért van sötétség?(...)

1. rész

*Az első rész*

Sziasztok :) meg lett a 4 komment, csak páran twitteren írtak nekem. Köszönöm szépen :)  Remélem élvezni fogjátok a történetet. Célom, az érzelmek kiváltása az emberekből. Szeretném, ha úgy tudnátok elképzelni, mintha látnátok magatok előtt :) Ha tetszik, akkor csak annyit kérnék, hogy minél többször osszátok meg és kommenteket szeretnék :) Előre is köszönöm és jó olvasást a történethez. Csók.
*
*

Megint egy újabb nap, egy új reggel. Ezt a napot is reménytelennek és feleslegesnek tartottam, mint ahogyan az elmúlt 16 év napjait. Minek élnem egyáltalán? A megalázás és a sok fájdalom egyszer úgyis megöl. Nem mindegy mikor halok meg? Már azt sem tudom, mi tart ezen a Földön. Alig van valakim, valakim, aki törődne velem. Csak bámulom a plafont töprengve az életemen, miközben az elsuhan mellettem. Ilyen rövid az élet. 16 megélt és szörnyű évemet üresség tölti be. Furán hangzik, de igaz. Ezt nem Anglia taszítása vagy Ázsia varázsa okozza. Ezt én, saját magam és az emberiség. Sosem értettem az embereket. Miért ilyenek? A szavak súlyát nem kilogrammban vagy bármilyen más mértékegységben mérjük. Hanem tettekben. Olyan tettekben, melyekre a szavak késztetnek minket. Mi sem tudjuk miért, de így van, nem igaz? Már az sem mondhatom, hogy fiatal vagyok, hiába. Mit ér, ha nem élvezhetem, hiszen nincs kivel. Minden próbálkozást még egy újabb, és még reménytelenebb próbálkozás követ. Valamilyen mágnes egy láthatatlan vonzerő tart itt. És az a vonzerő, az anyukám…
- Mei, ébren vagy már, kicsim? – kiabálta anya a földszintről. Szeretem reggel hallani a hangját, megnyugtat. Nagyon nehéz volt megtanulnunk rendesen a nyelvet, de itthon a saját nyelvünkön beszélünk. Mi Ázsiából jöttünk át ide, Londonba. Akkor még azt reméltük, minden meg fog változni. Apám meghalt, a hadsereg tagja volt. Nincs űr a szívemben, mert hősiesen és méltón halt meg. És büszke vagyok rá. Rendszeresen járok a sírjához, de boldog vagyok. Hisz az én édesapám a legjobb apa, akit valaha a hátán hordott a Föld. Sokszor nem tudta, hogy adjon nekünk enni. Ő sokszor nem is evett, csak mi, ketten anyával. De kitartó volt, és küzdött. És már nem kell nélkülöznünk. Neki köszönhetem a műveltségemet, a tudásomat, a hangomat, a nevemet, a származásomat és mindent. Egyszóval, Ő a példaképem. Sokszor elgondolkodom, ha ő most velem lenne, talán meg akarnék-e halni? Nem tudom, és sosem fogom már megtudni.

Had meséljem el a történetemet… A nevem Mei Hong, és Ázsiában születtem. A szüleim is onnan valóak, mindketten. Büszke vagyok a származásomra, szerintem semmi okom sincs szégyellni. Sőt, talán ettől vagyok különlegesebb az átlagnál. Persze, ez nem Ázsiára jellemző. Hanem más kontinensekben. Hogy miért nem akarok élni? Az emberek… Mind az emberek hibája. Rengeteg negatívumot kaptam a származásom miatt. Nem is értem, hogy tudtam elviselni, több mint 10 éven keresztül. Mikor 6 éves voltam, még nem értettem semmit az egészből. Nem érdekelt. Akkor még nem foglalkoztam vele. De nem sok kellett, hogy rájöjjek, mindennek oka van. Akkor magamban is feltettem a kérdést: miért? Mi a baj velem? Miért vagyok én más, mint a többiek? Miben vagyok kevesebb, mint ők? Ők miért értékesebbek? Nem tudom. Eddig nagyon erős voltam, kibírtam. De már nem érzem azt a motivációt, mint régen… Nem bírom tovább.
Kikecmeregtem az ágyból és bementem a fürdőszobába. Megmostam az arcom hidegvízzel, ahogy azt kell. Felöltöztem, és megfésülködtem. Késznek nyilvánítottam magam és lesétáltam az emeletről.
- Jó reggelt, kicsim! Ma is gyönyörű vagy. – jelenttette ki anya. Neki elhiszem, az ő szavai őszinték.
- Neked is! Hogy vagy? Jól érzed magad? – azt tudni kell, hogy anya tüdőbeteg. Rák. Sokszor van rosszul, sokszor szokott rohama lenni. Teljes mértékben támogatom és mellette vagyok, akár éjszakákon át. Segítek neki mindenkiben, hiszen mikor kicsi voltam ő is ezt tette, nem? Visszaadom.
- Igen, ma még nem köhögtem annyi. Ülj le és egyél. Nagyon vékony vagy, kicsim. Nem lesz ez rendben. – aggódott. Látta rajtam minden egyes reggel, hogy nincs rendben minden. Sőt! Semmi sincs rendben. Igen, régebben kövér voltam. De a mostani kinézetemet is az emberek alkották. Nem ettem semmit. Napokig… És itt tartok.
- Rendben, de sietnem kell. – néha már rosszul vagyok az ételtől. Nem értem miért. Mindig a sulira fogom. Jó tanuló vagyok, de azért nem kitűnő. Mindig is tanultam, még óvodás koromban is. Akkor már tudtam olvasni, apa megtanított. És számolni is. Ahogy mondtam, mindent neki köszönhetek.
- Mindig ez az iskola. Nem akarnál kicsit pihenni néha? – az én anyám fordítva van kódolva. Sokan, ha ezt hallanák, örülnének, de nekem ez megszokott dolog. Anyát nem a tanulás köti le, hanem a kézzelfogható dolgok. Jobban szereti a művészeteket, a rajzolást, szobrászkodást és hasonlókat. Ő ilyen munkát szeretne nekem. Engem más vonz. Azaz, szeretném, ha büszke lenne rám, de nem ilyen dolgokban. Szeretném tanítani az emberiséget a jóra. Tudom, hogy egyedül képtelen vagyok megváltani a Világot, de úgy érzem, van még feladatom ezen a Földön. Talán ezért is vagyok még itt.

Decembert írunk, már nagyon hideg van.Belebújtam a bakancsomba, felvettem a meleg kabátomat és a kötött sálamat. A válltáskámat is felkaptam és elindultam. Az iskola gyalog 10 percre van innen és mindig sétálok. Szeretek sétálni. Olyankor át tudom gondolni a dolgokat. A suli egy hatalmas és ellenszenves épület, persze csak számomra. Ahogy meglátom, a gyomrom görcsbe rándul és undorodom. Annyian bántottak, hogy ezt hozta ki belőlem. De nem én tehetek róla. „London Mental Collage” – ez állt a falon. Ide járok. Beléptem. Ugyanazok az arcok, és tettek. Ugyanazok a fájdalmak és emlékek...

Prológus

PROLÓGUS

Sziasztok! Ez a blog egy ázsiai 16 éves lányról, Mei Hong-ról szól, aki a jobb élet reményében Londonba költözik édesanyjával. Angliában azonban csalódnia kell. Az élete korán sem olyan, mint ahogyan azt ő elképzelte. Nagyon erős lelkileg, szerény és hatalmas szívvel rendelkező lány. Ám az élete egyszer nagy fordulatot vesz...

OLVASD!

Az első részt akkor teszem fel, mikor meglesz erre a bejegyzésre a 4 komment :)
Elérhetőség: www.facebook.com/lilipollai    www.twitter.com/_lilianne_p www.weheartit.com/lilianne_xx  www.instagram.com/instamuffin16   lilianne1d.tumblr.com

A FEJLÉCEN: Dzhuliya H. Lam [engedélyezve]