7. rész

Talán túlélem(...)

Sziasztok! Ehhez a részhez annyit fűznék hozzá, hogyha tetszett, akkor mindenképpen kommenteljetek, hiszen nekem öröm, míg nektek csak pár perc :) Ne felejtsétek megosztani. Illetve, ha szeretnétek, akkor adok elérhetőségeket. Ide írjátok kommentbe, hogy ki-mit szeretne. :) Ezer csók és jó olvasást xx

...tudtam mi következik"
Nem álltam készen erre az egészre. Tudtam, valamiért elöl azt súgta valami, hogy nem lehet itt vége mindennek. Még nem járt le teljesen az idő. Még nem hagyhatott itt. Nem voltam erős. Pont most kellene annak lennem, de nem ment. Összeomlottam belülről. Valami megakadályozta, hogy gondolkodni tudjak. Mintha egy szoros kötél lenne a torkomon, mely meggátolja a véráramlást a fejembe. Nem ment.
A földet kémleltem, de fel kellett állnom. Sóhajtottam egyet, kezemmel megtámasztottam a padot és felálltam. Mélyen belenéztem az orvos szemébe és melegséget láttam. De ugyanakkor ridegség is volt benne. Nem tudta, hogy közölje velem a hírt... Tudta, hogy nem azt akarom hallani, amit mondani fog. Mert tudtam mi jön és mit fog mondani. Ő maga is vett egy mély levegőt és beszédre nyitotta a száját.
- Az eredmények nem túl jók. - lehajtotta a fejét - de az édesanyja még él. - hegyomlásnyi kő esett le a szívemről. Felszabadultam. De még nem tudtam mosolyogni. Azt, amit akkor éreztem nem lehet szavakkal leírni. Hirtelen visszatértek belém az emberi érzések. Képes voltam megszólalni, de nem akartam. Hagytam, hogy beszéljen.
- Az édesanyja, betegsége végstádiumában van. Gondolom, ezzel tisztában van... - összeszorítottam ajkaimat, hiszen fájdalmas volt ezt hallani - Sajnos itt kell maradnia a kórházban. Egészen... A végig. Maga is tudja, hogy itt már nincs sok idő. De mi mindent megteszünk. Míg itt lesz, különféle kezeléseket fog kapni, amivel meghosszabbítjuk az élettartamát. Bízzon bennem, kérem - vállamra tett idős, ráncos kezét. Bíztam benne. Örültem, de ugyanakkor mintha éles kést szúrtak volna a szívembe. Vele kell maradnom minden nap, minden percben, amikor csak tehetem. Örülök, míg van ki kezét fogjam...
- Köszönöm! - mondtam neki, a hangom kissé elcsuklott. Kezet fogtunk.
 - Jöjjön, beviszem a kórterembe. - kinyitotta nekem az ajtót - Az édesanyja nagyon gyenge, és kába. Ha lehet, ne beszéltesse.Most még nem igazán tud a külvilágról(...) És otthagyott.
Lassú léptekkel sétáltam közel az ágyhoz. Anya hangos szuszogását és a gép éles csipogását lehetett hallani. Minden nyugodt volt. A csizmám talpán a hó még nem teljesen olvadt le, kicsit csúszós volt a talaj. Egyetlen másodpercre sem vetettem le róla pillantásomat. Mikor levettem a kabátom is őt néztem.
Letérdeltem mellé és megfogtam a kezét. Nyomtam rá egy gyenge puszit. Mikor behoztak, semmire sem volt időm. A hajam ki volt engedve és tekintetembe omlott. Visszasöpörtem és továbbra is néztem. Gondolataimban csak az járt, hogy nem akarom elveszíteni. Tudtam, hogy Isten figyel minket. És nem akarja ilyen korán elvenni tőlem anyát, de valamiért mégis magához hívja. Valamiért azt érzi, szüksége van rá. Egyedül éreztem magam.
Nem volt egy barátom sem. Aki mellettem állt volna. Senki sem. Aki támogatna, hogy nem adhatom fel. Aki itt lenne velem minden nehéz percben. Nem volt. Akkor elhatároztam, hogy abbahagyom az iskolát, és anya mellett leszek. Nem érdekel. Ő sokkal fontosabb nekem. Amúgy sem hiányoznék onnan senkinek. Mindenkinek van egy fontosabb dolga nálam, mindig második vagyok.
Akkor éreztem, hogy anya keze megmozdul. Halkan elmosolyodtam és megkönnyebbültem. Szemeit nyitogatta és próbált volna beszélni. Mutatóujjam szám elé tettem, jelezve, hogy ne beszéljen. Nem szabad.
- Szia anya! - és megpusziltam homlokát. - semmi baj nem lesz. Nem fogsz elmenni. Itt maradsz velem, igaz? Nem kell beszélned, én megértelek. Az orvos arra kért, ne beszéltesselek. De itt leszek veled mindvégig. Rendben? Emlékszel? Régebben azt mondtad, hogy mikor rám nézel, magadat látod. Mire gondoltál? arra az erős nőre, aki mindent kibír? Arra, akinek az élet csak egy játék? Aki mindenben nyer és ha veszít, még az sem gyengíti el? Arra? Vagy mikor elbuksz, gratulálsz a győztesnek? Mikor a háborúban is az ellenséget tiszteled? Ez vagyok én. Olyan, mint te. Akár csak te. És köszönöm, hogy én lehetek a Világ legbüszkébb lánya. Apa meghalt ugyan, de itt van velünk. Te magad mondtad. Nincs olyan nap vagy perc, hogy ne gondolnék rá. De rád majd nem kell gondolnom, ugye? Hiszen te nem mész el - halkan elnevettem magam, mintha biztosra tudnám, hogy mi lesz- Kopogtak.
- Nem szeretnék zavarni, de ellenőriznem kell egy-két dolgot. - jött be egy nővér. Hosszú szőke haja volt, felkötötte. Gyönyörű kék szemei voltak és az ahhoz párosuló hatalmas szempillák. Nagyon kedvesnek tűnt.
- Menj h-ha-haza, k-kicsim. - mondta halkan és erőtlenül anya. Tágra nyitottam a szemem de úgy gondoltam, ha azt teszem amit kér, jobb lesz neki. De nem akartam egyedül hagyni... Nem!
- Nem, anya. Itt maradok. - markánsan jelentettem ki.
- Tényleg jobban tennéd, anyukád rendben van. Gyere vissza holnap. Rendben, Mei? - mosolygott a nővér - be sem mutatkoztam, a nevem Miranda. - a kezét nyújtotta. Elfogadtam és anyára néztem. Lágyan bólogatott, igazat adott Mirandának.
- Rendben. De hamarosan vissza fogok jönni. Nem leszel egyedül, ne aggódj. - megpusziltam még utoljára, felvettem a kabátom és kisétáltam a kórteremből. Máris vissza akartam menni. De nem tehettem...
Ahogy kiléptem az utcára, mintha egy idegen világba csöppentem volna. A kórházban nyugodtság és csönd volt. Az utcán nyüzsgés és zaj. Rohanó emberek, mindenki mellett elszalad az élet. Ki sem élvezik. Mintha már mindenki előre megírta volna a bakancslistáját. Mintha senkit sem érdekelni, mikor ér véget minden. Pedig jobb lenne ha tudnák. Senki sem gondol bele, milyen értékes is az élet. Hiszen csak egy van belőle. Nem több. És ha azt nem élvezik ki, már nem tekerhetik vissza. Nem csinálhatnak már semmit sem másképp. Ez az élet...
Csak sétáltam London utcáin. Egyszerűen már nem tudtam mit csináljak. Csak mentem és mentem. Nem tudom merre, csak haladtam. Előre és egyenesen. Végig a hosszú úton. Egy-két taxi sárgasága törte meg a bennem rejlő sötétséget.
Hat utcával hagytam el a miénket. De nem érdekelt. És akkor megpillantottam egy lányt. Tolószékben ült az egyik ház előtt. Nagyon hideg volt, de ő mégis kint töltötte az időt. Egy feket kabát volt rajta és akkora kötött sál, hogy eltakarta szinte az egész arcát. Egy egyszerű fekete csőnadrág volt rajta, és barna bőr bakanccsal.  Hosszú és hullámos, világosbarna haja volt és kerek arca. Gyönyörűnek találtam. Ajkai teltek voltak és csodaszép mosolya volt. Haját nem kötötte össze, a szemébe lógott és néha-néha betűrte azt a füle mögé. Nem bírtam ki, oda kellett mennem hozzá.
- Szia, az én nevem Mei! Téged hogy hívnak? - mosolyogtam rá.
- Szia, Mei. Elena vagyok- gyönyörű szemei voltak, azzal nézett enyéimbe. Csillogtak, mint a csillagok. Tudtam, Elena különleges lány(...)