9. rész

Visszatérés a 'normális' világba (...)

"És veled is ez lesz, csak el kell hinned…"

Alig ismertem Elenát, mégis úgy éreztem, megbízhatok benne. Valami összekötött minket. Az elhagyatottság? A bánat? A fájdalom? Vagy talán maga az életünk…
Még mindig szorította a kezem, nem engedte el. Csak bámultunk, mint két részeg. Felszabadultunk. Azt akartam, hogy Elena velem maradjon. Vicces, nem is ismerem csak egy fél órája.
- Ideje lesz menni, nem gondolod? –kérdezte gyöngéden. Azzal el is engedett.
- Igazad van. Még haza kell mennem ruháért anyának. Induljunk. – felálltam, betoltam a székem és a zsebembe nyúltam pénzért. A papírpénzt becsúsztattam a pohár alá, hogy mindenképp észrevegyék. Odasétáltam Elena mögé és kitoltam az épületből.
Az utca ugyanolyan volt. Mindenki sietett, mindenki ment. Senki sem ismert senkit. Mindenki elszaladt a dolgok mellett. Ez a körforgás. Nem fog megállni. Most sem beszélgettünk, de nem volt kínos a helyzet. Elena elbújt a sála mögé, viszont gyönyörű arcát még ez sem takarta el. Valóban nagyon szép volt. Régen láttam ilyen érdekes arcot. Minden a helyén volt rajta. Jól helyezkedtek részei. Nem messze jártunk az árvaháztól – árvaház, olyan szörnyű kimondani – mikor egy ismerős arcot pillantottam meg. Molly és az anyukája éppen velünk szemben sétáltak.
- Szia Mei! Szia idegen! – integetett. Hangja csengése mosolygásra késztetett mindkettőnket.
- Szia Molly. – köszöntem neki. – Jónapot kívánok. – az édesanyja csak bólintott.
- Hogy hívják a barátnődet? -
- Elena vagyok, örülök neked. – nyújtotta kezét.
- Szia Elena, én Molly. Meg kell hogy mondjam, nagyon szép vagy. – Molly mindig is őszinte lány volt. Mindig kimondta mit gondol.
- Köszönöm szépen. – mosolygott Elena. – te is szép vagy. – simogatta meg vállát. Molly mintha elpirult volna.
- Szuper ez a szék, kipróbálhatom? – látszik, még kicsi. Ő nem tudja, milyen fájdalom van a szék mögött.
- Most nem. De ha már nem lesz rá szükségem, neked adom. Rendben? – bökte fel állát.
- Megegyeztünk! – nevetett fel Molly. – nekünk mennünk kell, anyáva bevásárolunk. Nagyon örülök, hogy megismerhettelek Elena. Sziasztok! – integetett. Azzal két alak eltávozott az akkori állóképből.
- Édes kislány… - jelentette ki.
- Igen. Remélem azért nem esett rosszul… - és toltam tovább.
- Dehogy, ez vicc. Ő még nem értheti. – megszűnt a beszélgetés. Odaértünk.
- Elena, el kell mondjak valamit. – leguggoltam hozzá az épület előtt. – nagyon jól éreztem magam veled. Igazán különleges ember vagy. Értékes. Nagyon kedves vagy és úgy érzem, készen állok megbízni benned. Ha lenne kedved velem máskor is találkozni, igazán jól esne. – mosolyogtam rá. Visszamosolygott. Megölelt, de éreztem, nagy erőfeszítés neki.
- Mei, ugyanezt gondolom. Bármikor nagyon szívesen elkávézgatok veled. Sőt, errefelé van egy eldugott park. Nem sokan járnak oda, inkább csak az árvaházasok. Ha van kedved, oda is mehetünk.
- Részemről rendben. – felálltam. – akkor szia! – köszöntem el tőle. Ő csak némán integetett, s nézte, ahogyan eltávolodok.
Érzéketlenül nyitottam ki a lakás ajtaját. Ahogy beléptem, visszatértek az emlékek. A felgyűrődött szőnyeg, a földre ledobott köntösöm, amit akkor ejtettem le, mikor siettem anyához. Az ágynemű, melyen még a fekvés nyoma is meglátszott. A fésű, a hajcsomóval. Fájdalmas volt végignézni ezt. Lehajoltam, lassan megigazítottam a szőnyeget és tovább mentem. A köppenyt felakasztottam, a szobába mentem. Arcomon legördült egy könnycsepp. Nem több. Nem tudtam tovább sírni. Nem sírhatok. Most erősebbnek kell lennem, mint valaha. Visszahajtottam a takarót. Nem törődtem most mással, azonnal egy táskát kerestem a dolgoknak. Ruha kellett, tisztálkodóeszköz és még egy-két dolog. Azt majd elmondják. Egy fekete bőr táskába tettem mindezt, gondosan bezártam és letettem.
Ahogy beléptem a szobámba, azonnal levetkőztem. Elmentem zuhanyozni. Jól esett most. A forróvíz szinte már marta hófehér bőrömet, kiszálltam. Mindenhol megtörölköztem aztán kimentem. Ma egy barna színű nadrágot vettem föl, egy nála picit sötétebb színű kötött pulóverrel. A hajamat összekötöttem, copfomat a vállamra helyeztem, mely ezután végig a mellkasomra lógott egészen a mellemig. Az órámat felhelyeztem csuklómra, a jobb karomra pedig egy bőrből készült, csatos karkötőt tettem. Ugyanazt a táskámat használtam, amit az énekórán. Beletettem a telefonom, a kulcsom és egy fülhallgatót. Lementem és azzal a lendülettel felvettem azt a táskát, amibe a ruhák voltak. Visszavettem a kabátom, a bakancsom és az ajtót bezárva kiléptem az utcára.
Útközben elhaladtam az iskola előtt. Ilyenkor már végezni szoktak. Vajon mit gondolhatnak? Gondolom, nem fáj nekik, hogy nem vagyok ott. Nem hiszem, hogy hiányoznék. Valaki a vállamra tette a kezét. Martin Ree. A meglepettség villáma csapott most belém. Mit akar tőlem? Azt sem tudja, ki vagyok. Mellesleg mennem is kell…
- Szia! Mei, ugye? Remélem nem haragszol, hogy zavarlak. Ma nem láttalak spanyolon. Beteg vagy? – őszintén nézett a szemembe, hirtelen nem tudtam mit válaszolni rá. Hazudjak? Isten figyel… Nem tehetem. Bízzak benne? Elmondjak neki mindent? És mi van, ha kiadja? Ha elmondja a többieknek? Pont ezt akarnám elkerülni. Csak ott akarok hagyni mindent… Tudom, így nem mehet, de ezt kell tennem. Gondolkoztam egy ideig…
- Őszintén megvallva, nem. Egy rokonomhoz megyek. Látod, itt a ruhám is. Csak nem volt időm beszólni az iskolába. A következő két hétre nem várjatok, nem leszek. Nem mintha hiányoznék… - sütöttem le a szemem. – Mindegy. Kérlek, ne mondd el senkinek, hogy találkoztunk. Ezt csak te tudod.
- Rendben, köszönöm, hogy elmondtad. Akkor majd találkozunk. – mosolygott rám. Kifújtam minden bennem lakozó levegőt… Megkönnyebbültem. Hazudtam is, meg nem is… Jelenleg ez most nem tudott foglalkozni. Továbbmentem. Utamat egy csapat végzős fiú zavarta meg.
- Lógsz, mi? Na, mi van? A kis stréber megunta a tanulást? – kötött belém egy szőke hajú srác. Fogalmam sem róla, hogy ki ő… Nem is érdekelt, csak mentem. A nevetésüket még hallottam magam möfül, de őszintén nem érdekelt. Ilyen környezetben arra törekedtem, hogy megdzzem a lelkem. Sikerült, félig.
A hatalmas kórházi ajtó visszataszító volt. Emberek jöttek be, -és ki. Minden zöld volt és fehér. Mindenki rohant, gépek csipogását lehetett hallani. Mikor odaértem, anya éppen az orvossal beszélgetett. Máskor lettem volna olyan jólnevelt, hogy nem megyek be. Megvárom. De most nem, most be kellett mennem. Két tekintet azonnal rám szegeződött, látszólag zavarban voltak. Anya elmosolyodott.
- Akkor azt hiszem, én megyek is. – közölte az orvos. Bólintottam.
- Ülj le, kicsim. – invitált anya.
- Hoztam neked ruhát, meg egy-két cuccot még. Ami kell, azt majd még hozok. Jól vagy? Nem volt semmi baj? Biztos nem gond, hogy elmentem? – hadartam, és elhalmoztam kérdésekkel. Mosolygott.
 - Dehogy, drágám. Neked is ki kell mozdulnod valamikor. Remélem hasznosan töltötted az időd. Köszönöm a ruhákat. Nem hiszem, hogy haza kéne menned többért… - fájt. Nagyon fájt. Tudtam mire céloz ezzel. Megszorítottam a kezét. – nem hoztál a tegnapi vacsorából? Itt enni sem adnak nekem. – ’hisztizett’ anya. Elnevettem magam. – Mei, komolyan gondolom. Olyan a leves, mint a mosogatólé. A ’hús’ – tette idézőjelbe – ki tudja, hogy miből van. – itt nagyot nevettem. Rég volt anya ilyen vicces kedvében. Közelhúzott magához:
- Mei, egy titkos akciót kell szervezned. Ételre van szükségem. De mindezt csak a legnagyobb titokban teheted meg. Psszt! – kacsintott.
Nevettünk és csak nevettünk.

Már rég ilyen jót(…)