6. rész

mi jön még?

sziaaasztok :) nem tudok sok mindent mondani :) az előző részre nem kaptam kommentet..:) erre szeretnék nagyon :) jó olvasást. imádás. xx

A kis helységben nagy volt a zsúfoltság. Tele volt a szobám könyvvel, emlékekkel, képekkel és hasonlókkal. Végigsétáltam a könyvespolc előtt s lassan az ujjaimmal érintettem a könyveket. Megakadt a szemem egy régin. Visszatértek az emlékek. Ahogyan apa ül a karosszékben és olvassa ezt. Én pedig csodálattal nézem őt, miközben ő mosolyog rám és néha-néha idéz a könyvből… Imádta ezt! Apa mindig azt mondta: Ezt a könyvet csak akkor olvashatod el, ha már készen állsz rá. És erre majd magadtól fogsz rájönni. De addig nem szabad.
Mintha tényleg itt lett volna velem. Mintha tényleg a hangját hallottam volna. Nem értem, de még nem álltam kész elolvasni. Kivettem, lefújtam róla azt a csekély kis port és az éjjeliszekrényemre tettem. Tudtam, hogy hamarosan már elolvashatom.
Visszatértem a polchoz és kivettem egy másikat. Nekikezdtem az olvasásnak és nem bírtam abbahagyni. Szemeim siklottak a betűkön és ujjamon néhol látszott a lap élessége miatti sérülés. Egy picit felsértette. Észrevettem, hogy már nem látok olyan tisztán… Besötétedett már hamar. A két lap közé becsúsztattam egy üres papírcetlit - könyvjelző gyanánt - és eltettem. Fáradtnak éreztem magam, így elmentem zuhanyozni. Kontyba kötöttem hosszú hajam és levetkőztem. A foltok már kevésbé voltak láthatóak. Hófehér bőröm fogságából azonban nem tudtak menekülni. A vöröses, itt-ott barnás és kékes foltok erős ütésekre utaltak. Az a lány erős lehetett. Vagy csak kimutatta. Talán összetört belülről. Talán nincs senkije. Talán megbántották. Talán beteg. Talán  szomorú. Rengeteg dologra gondolhatnánk. Sok minden kihozhatta belőle ezt a viselkedést. De mégis, a vörös hajú szeme csillogott a könnyektől. Nem akarta ezt. Nem tudjuk, mi rejtőzik a könnyek mögött...
Beszálltam a zuhanyzóba és megnyitottam a forróvíz csapját. Élveztem. Élveztem, ahogyan a víz lassan ellepi testem. Élveztem, hogy melegség borít mindent. Hogy szabad vagyok. Hogy csukva lehet a szemem. Hogy nem lát senki. Hogy egyedül vagyok. Magát az életet... Tudtam, hogy nekem nehezebb volt, és lesz az élet mint másoknak. Nekem mindenkit el kell vesztenem ahhoz, hogy élhessek. Nekem sokkal nehezebb kihívásokat és próbákat kell kiállnom, a célhoz. Nem fáj. Már nem fáj...
A köntösömben sétáltam vissza a szobámba. Kezemben még ott volt a törülköző mellyel a hajam tövét itattam. Felöltöztem és a köntöst is a helyére tettem. Ritmusos léptekkel sétáltam le az emeletről, hogy megnézzem anyát még egyszer. Már aludt, a tévé viszont be volt kapcsolva. Elmosolyodtam. Milyen tehetetlen és milyen gyönge. És mégis milyen erős... Kikapcsoltam és adtam egy lágy puszit homlokára. A lámpát leoltottam és becsuktam magam mögött az ajtót. Nyugodt és tiszta lélekkel sétáltam fel a szobámba. Az ágyamon gyönyörű cseresznyevirág mintás ágytakaró díszelgett. Félretoltam, hogy alá tudjak feküdni. Néztem a plafont. Csak bámultam. Pont úgy, mint pár nappal ezelőtt. Csak az életem járt a fejemben. Csak erre a 16 évre tudtam gondolni. Elővettem a naplóm és belevéstem egy ":)"-t. Azért szoktam ezt, mert motivál. Hogy mosolyogjak. Minden nap, bármilyen hangulatom van, leírok egy mosolygós fejet. Nem számít, hogy sírok-e, vagy sem. Már csak az kislámpa égett. Leoltottam azt is. Hamar elnyomott az álom. 

Sötét van. Ki vagy te? Mit csinálsz anyával? Miért viszed el? Miért távolodunk? Miért játszol velem? Ti süllyedtek én emelkedek. Nem! Nem akarom ezt. Anya nyújtja felém a kezét de nem érem el. Hova viszed? Sötét az arcod és vöröslik a szemed. Érzem. Rossz vagy. Menj el...

Felriadtam. Nem tudtam miért álmodok ilyesmit. Ez alkalommal elsírtam magam. Már nagyon zavar. A saját tudatom teszi ezt velem. Ellenvárat épít ellenem. Ennek nem így kéne lennie. Tudom. Felkeltem és megmostam az arcom. Belenéztem a tükörbe... A hajam kócos volt, arcom piros. De most ez sem tudott foglalkoztatni...
Hamar visszafeküdtem, de ezúttal nem volt oly könnyű elaludni...

Szélsebesen szaladtam le az emeletről. Anyának rohama van. Szaladtam, hogy hamar elérjem. Nem lehet! Olyan rég nem volt már. Csak köhögött szünet nélkül. A váladék nem távozott egyhamar tüdejéből. Azonnal hívtam a mentőket, csak egy pillanatra hagytam egyedül. Idegesen tárcsáztam a számot és sürgettem őket. Mindent elmondtam nekik, azt hiszem, rutinos vagyok már ebben. Megígérték, hogy azonnal jönnek. Én kipárnáztam anya hátát, de nem múlt el. Tehetetlennek éreztem magam. Nem sírhattam. Köhögése egyre intenzívebb lett, és egyre jobban féltem. Nem lehet! Szeme összeszűkült, a nyomástól nem tudta kinyitni. Mindent szidtam magamban. Hol lehetnek már? Miért nem jönnek? Az ajtó nyitva van, mindig nyitva van. Pontosan az ilyen esetek miatt.
Nagy dörömbölést hallottam. Ők azok!
- Ne félj, jöttek. - nyugtattam anyát. Szempillantás alatt az ajtónál voltam és beengedtem őket. Csak dadogni tudtam. Sőt, meg sem tudtam szólalni. Bevezettem őket a szobába. Anya nem változtatott semmin. Ugyanúgy köhögött, de már nem olyan erősen. Elfáradt. Nagyon hamar. Az izmai már nem engedik. Csak fogtam a fejem. Izzadtam. Sokkos állapot uralkodott rajtam. Elegem volt. Az egyik - a legidősebbnek tűnő - fickó irányított. Gyorsan cselekedtek. Szinte észre sem vettem.
Anya lélegzetvételei korán sem voltak egyenletesek. Ez más volt, mint a többi.
Rátettek egy maszkot, amitől hamar jobban lett és elkábult. De nem teljesen. Ráhelyezték egy hordágyra, amin ki is tolták hamar.
- Én is megyek! - jelentettem ki. Tudtam, hogy ott kell lennem. Nem akadályozhatnak meg.
- Nem, most nem! - tiltakozott az egyik, miközben anya már a kocsiban volt.
- De! Uram, nekem csak Ő van. Érti? - szemeim könnybe szöktek. Látta rajtam, min kell keresztülmennem.
- Rendben. De közvetlenül nem jöhet be sehova, és a sérült - azaz anya - állapotát ne nehezítse meg. Kérem.
Nem tudom, pontosan mit értett ezalatt. De követtem az utasításait. Semmitmondó tekintettel nézett rám. Látta, hogy nehéz életem van. Látta, és nem akarta, hogy én is meglássam "haldokolni" anyát. Csak bámult, mialatt kabátomba tuszkoltam magam.  A férfi lapockámra tette kezét, becsukta az ajtót és betett a kocsiba.
- Ide nem jöhet be! - határozott volt az orvos. Mi tegyek? Nem ellenkezhetek. Jobb, ha azt teszem, amire kér. Csak ültem. Nem tudtam sírni. Sem beszélni. Csak bámulni tudtam magam elé. Ennyire voltam képes. Ujjaimmal babráltam, ki tudja meddig... A kórház zajai eltompultak a fejemben lévő hangok mellett. Körülöttem folytatódott az élet. Mindenki szaladt, sürgött-forgott. És ment az idő. Csak számomra nem.  Egy fehér padon ültem, pontosan a 75-ös kórterem előtt. Minden zöld színű volt és rideg. Taszított magától a helység. Rossz emlékek kötnek ide. De ott volt. Az ember, akit mindennél jobban szeretek. És még él. Mert tudom, hogy él. És itt kell maradnia. Velem. Velünk, az emberekkel.
Körülbelül 2 óra telhetett el. Mr. Schmidt kijött. Idős, megviselt kezében szorongatta a lapokat. Szemüvege mögé szinte be sem láttam. Tekintetét a földre szegezte. Csak révedt maga elé... Tudtam, mi következik.