3. rész

3. rész

Sziasztok! :) muszáj megköszönnöm, hogy ilyen édesek vagytok :) annyian írtok nekem twitteren is, köszönöm szépen, jól esik :) és hihetetlen, hogy pár nap alatt - pontosabban kettő - már 300 megtekintést kaptam :) nem olyan sok, tudom de nekem sokat jelent :) Itt a 3. rész és remélem ez is tetszeni fog nektek :) Jó olvasást, és ha tetszett akkor kommentelj kérlek, és oszd meg a blogom, hogy minél többen olvassák :)
Előre is köszönöm :) ezer csók.
*
*
Milyen szép csend van. És ez a fény, milyen csodálatos. Csend. Sehol egy zaj. Lebegek. Szinte már repülök. Zuhanok! Mi történik? Hol a csend és fény? Miért van sötétség? 

Izzadtságtól csatakosan ébredtem fel. Ziháltam. Ez mind csak álom volt. Egy rossz rémálom, bár nem rémesebb az életemnél. Felkeltem és megmostam az arcom. Összeszorítottam a szemem, nagyon fájt a lábam. Ismét elnyomott az álom…
- Az Istenért! Hol van? Hova tettem el… - hallottam azt az édes hangot, amire általában felkelek. Anya keresett valamit. Kikecmeregtem az ágyból és felöltöztem. Nem akartam látni a foltokat, hiszen ezek is csak a gyengeségemre utalnak. Egy csőfarmert, egy kötött bézs színű pulóvert vettem fel. A hajam most kiengedtem, ami derekamig ért és sötétbarna, szinte fekete volt. A homlokomon van egy kisebb horzsolás, ezzel akartam takarni. Bepakoltam és lementem. Kifejezetten időben voltam, így volt időm reggelizni. Elővettem egy tálat, műzlit és tejet. Igazából nem is volt étvágyam. Csak kevergettem és kevergettem. Mindaddig, míg a tej már arany színű nem lett az ázott a kukoricapehelytől. Mikor "megettem", elmostam a tányért és bementem anya szobájába. Nézte a tévét.
- Jó reggelt! Hogy vagy? – kérdeztem és leültem mellé.
- Szia, kicsim. Sajnálom, de nem tudok kikelni. Nagyon fáj mindenem. Reggel sem találtam a távkapcsolót…
- Semmi baj – küldtem egy megnyugtató, halvány mosolyt felé.
- Kicsim. Olyan gyönyörű vagy. Hihetetlenül büszke vagyok rád.
- Anya, én mindent megteszek, hogy büszke legyél rám. Harcolok a végsőkig, ahogy apa is tette.
- A mi lányunk vagy. – és megpróbált felülni, hogy megpusziljon. Tenyeremmel gyengéden visszatoltam őt, lehajoltam és én pusziltam meg.
- Most elmegyek. Szia, anya! – elindultam. Sétáltam az iskoláig, leírhatatlan undorral. Ránéztem a templomra és az emlékek filmként játszódtak le bennem… A romos épület mellett, este... Borzalmas volt.
Beléptem a 124-es terembe, ma spanyollal kezdünk. A terem gyönyörű. néhol kicsit lekopott már a festék, de a híres költők, írok képei eltakarták azokat. Középen volt a tanári asztal, ami nem volt túl nagy sőt, keskeny volt és régi. Minden tökéletes volt. A lelkemben, a környezetemben is. Még...

 Imádtam ezt a nyelvet. A lágysága, a dallamossága magához vonzott. Leültem és kipakoltam. Csak bámultam magam elé, de aztán elővettem az a telefonomat. Ezt még a nagynénémtől kaptam. Nagyon vigyázok rá, nagyon drága volt.
- Szép darab. Leülhetek? – nem hittem a szememnek. Martin Ree volt az. Az iskola legnépszerűbb diákja, mellesleg félig ázsiai volt ő maga is. Sosem gondoltam volna, hogy hozzám szól.
- Persze – és rámosolyogtam.
- Spanyollal kezdünk, ugye? – szép mosolya volt. Csak bólogattam, nem válaszoltam semmit. – és hogy vagy ma?
- Köszönöm jól… és te? – érdeklődően néztem rá.
- Én is. – csend következett, de nem is akartam beszélgetni. Nem vagyok olyan típus, persze ha van téma, akkor igen. Mrs. Murs jó tanár volt, nagyon szerettem. Most éppen egy spanyol nyelvű könnyített olvasmányt dolgoztunk fel. Imádom! Egészen jól éreztem magam ezen az órán. Akár egész nap spanyoloznék…
- Rendben, mára ennyi volt. Pakoljatok el! – utasított mindenkit határozott hangjával. Karakán volt ugyan a hangja, de mégis gyenge és lágy egyben. Kedves. Összeszedtem a cuccom és kisétáltam a teremből. Még előző este bekötöttem fáslival a lábam, hogy ne fájjon annyira. De sajnos ezt nem lehetett teljes mértékben eltűntetni… Enyhén bicegtem, de nem akartam, hogy bárki is meglássa. A következő óra angol volt. Nem szerettem sőt, gyűlöltem. A legellenszenvesebb tanár tartja ezt az órát, ráadásul engem is utál. Nem telt még úgy el óra, hogy ne kötött volna belém vagy nem szidott volna le. De már csak egy év, már csak egy! Már csak ennyit kell kibírnom. Ezt mondogattam magamban.

- Mi erre a válasz, Mei? – kérdezte az angoltanár. Hangja olyan volt, akár a villa csikorgása egy sértetlen porcelántányéron. Elviselhetetlen. De én csak hallgattam. Nem tudtam a választ. Ez egy nyelvtani kérdés volt, nekem pedig nem mindent sikerült még megtanulnom ezzel a nyelvvel kapcsolatban. – hallottad, amit kérdeztem? – hangja most még indulatosabb lett, betöltötte a termet. Éreztem az osztály tekintetét magamon, ami őszintén megszólva rettenetesen idegesítő és kellemetlen volt.
- Nem tudom a választ, Mrs. Grey. – jelentettem ki félénken, de mégis határozottan.
- Nem tudod? Minek jársz te ide? Miért kellett neked Londonba költözni, ha még ezt sem tudod? Miért nem maradtál Ázsiában? Senki nem hívott! Szégyelld el magad, ne csodálkozz, ha nem kapsz példást év végén… - nagyon fájdalmas egy perc volt ez. De próbáltam nem kimutatni a fájdalmam. Ezzel csak elgyengíteném magam, és ennél többet nem bírok ki. Az óra folytatódott, megállás nélkül. Akár csak az élet. Mindig megy tovább. Minden csalódást ki kell bírni, hiszen az élet egy játék. Csak rajtunk múlik, hogy vesztesként vagy győztesként kerülünk ki belőle. Sajnos, az én esetemben ez nem így volt. Nem én döntöttem el. Egy vesztes vagyok akaratom és fájdalmam ellenére is…

Esik a hó! Sőt, szakad. Imádom a hóesést. Mindig örömmel tölt el, de nem tudom miért. Sétáltam haza az iskolából, ismét megalázkodva. Vettem egy mély levegőt, az emlékek széttéptek belülről.
Már nem jártam messze…
- Ki látsz te onnan egyáltalán? Hogyan lehet ilyen szemekkel látni? – kérdezte gúnyosan egy fiú. A származásom gyalázta. Könnyek csordultak ki pilláim közül.
- Hagyj békén, kérlek! – és sétáltam tovább. Szerencsére nem jött utánam. Túl gyenge vagyok az ilyesmihez. Nem tudtam volna megvédeni magam, még így, szavakkal sem tudtam…
- Jaj! Ne haragudj, Mei! Csak szaladtam és nem figyeltem. – nekem jött egy kislány. A neve Molly volt. Őt nagyon szerettem, közel lakik hozzánk.
- Semmi baj, Molly. Hogy vagy? – mosolyogtam rá.
- Köszönöm, jól. Valami baj van? Te sírtál, Mei? – gyönyörű nagy smaragd színű szemei voltak. Azzal nézett az enyéimbe.
- Nem, dehogy is. Csak tudod, kifújta a szél a szemem és ezért piros. – és küldtem egy halvány mosolyt felé. – gyere, hazakísérlek. Megfogtam, a kezét, mely pici volt és meleg. Sétáltunk az utca felé, és beszélgettünk. Azaz ő beszélt, nagyon sokat tud. Imádom, mikor így jár a kis szája. Ilyenkor elgondolkodom. Molly egy igazi gyermek. Hatalmas szívvel. Ő boldog, igaz, hisz még csak első osztályos. Tiszta szívű és őszinte. Mindig boldog és lepereg róla a fájdalom…
- Köszönöm, hogy elkísértél! – és megölelt.
- Igazán nincs mit, kislány! – visszaöleltem mosolyogva. Elindultam…
- Mei! – szólt.
- Igen?
- Te vagy a legszebb lány, akit valaha láttam! Szeretlek, Mei! – integetett és bement. Mosolyogtam és úgy indultam el a házunk felé. Imádom Mollyt! Azt hiszem, ő a legjobb barátom...