5. rész

Dallamokon át...

Sziasztok :) eddig nagyon pozitív visszajelzéseket kaptam a bloggal kapcsolatban. Köszönök szépen mindent, de tényleg :D Aranyosak vagytok nagyon :) Továbbra is csak azt tudom mondani, hogyha tetszett, akkor kommentelj - mert nekem egy ilyen pici dolog is sokat jelent - és oszd meg :) Ezer meg ezer csók.
*
*
Másnap elég későn keltem fel, nincsen iskola. Felálltam, kicsit megszédültem ugyan, de sikerült helyreállni. Az első dolgom az volt, hogy anyát megnézzem. Szélsebesen leszaladtam az emeletről és bementem a szobájába. Ő is akkor kelt fel. Fogait összeszorította, próbált felkelni. Odamentem és segítettem neki.
- Édesem, köszönöm. Már egy órája próbálok felállni. – egy álmosolyt küldtem felé, tudtam, hogy egyre rosszabb a helyzet. Minden ki van tervelve. Ha anya elmenne… Tudom mit kell tennem. Ebbe egyelőre bele sem merek gondolni. Most csak a jelennel törődök.
Sikeresen fel tudott kelni. Elsegítettem az asztalig és leültünk enni. Szerencsére az étvágya még jó. Kuncogtam is magamban egyet, anya nagyon viccesen eszik. Arra gondoltam, hogy ma elmegyek az énektanáromhoz. Kedvem támadt énekelni, de annál inkább zongorázni. Imádtam. Mrs. Scott volt a második ember anya után, aki jól bánt velem és szeretett. Mindent el lehetett neki mondani, sosem ítélte el az embereket. Már öt éves korom óta tanulok zongorázni, énekelni pár éve kezdtem el. Pontosan három éve lesz, hogy Julia, azaz Mrs. Scott felfedezte a tehetségemet. Azóta a kettőt együtt űzöm.
Mindketten megettük a reggelinket aztán segítettem anyának felöltözni.
- Arra gondoltam, ma elmegyek Juliahoz. Nem lenne gond? – nem néztem rá, csak szorgosan öltöztettem.
- Dehogyis, kicsim. Menj csak. Rád fér a sok tanulás után. – elmosolyodott. Ez mindig megnyugtatott. Felszaladtam a szobámba, hogy felhívjam.
- Mrs. Scott? Igen, én vagyok az, Mei. Elnézést, ha zavarok, csak szeretnék ma gyakorolni. Nem lenne gond? Ráér ma? – daráltam a szavakat. – Jaj, de jó. Köszönöm. Akkor délre ott leszek. Viszlát!
Teljesen fel voltam pörögve. Alváshoz mindig összekötöm a hajam. Kiengedtem és megfésültem. A hajam úgy zuhant ki a gumi fogságából, mint a hullám. Egy gyönyörű fekete zuhatag. A hajkefe simán csúszott végig rajta, teljesen kifésülte. Kontyba kötöttem a hajszivacs segítségével. Tűztem bele egy virágos csatot. Megmostam az arcom, aztán szárazra töröltem. Megmostam fogaimat és felöltöztem. Egy fekete csőfarmert húztam fel, egy fehér inggel. A barna bőr táskámat fogom ma használni. Gondosan belecsúsztattam egy-két kottát, a telefonom és végül a kulcsom.
Indulás előtt még benéztem anyához. Megpusziltam homlokát és elindultam. A hó bőszen esett, nem akart megállni. Mintha az ég egy fehér függönnyel takarná a sok feketeséget – az én esetemben fájdalmat -. Olykor-olykor lelassítanám a világot. Mindent alaposabban néznék meg. Megvizsgálnám a hópihéket. a bennük rejlő elétet… A virágokat, a magot, a földet, a kocsik kipufogófüstjében rejtőző bánatot. Mind olyan fantasztikus lenne… Elmerengtem kicsit, de végül odaértem…
- Jó reggelt, Mei vagyok! – kopogtattam be a hatalmas – akár középkorinak is nevezhető – ajtón.
- Gyere csak beljebb, drágám! Kint szakad a hó… Meg ne fagyj! – pár halvány mosoly hagyta el a számat és a nyikorgó ajtó társaságában beléptem. Levetkőztem és kinyitottam a terem ajtaját.
Ott állt a zongora.
Egy üres terem, benne egy hatalmas fekete zongorával… Gyönyörű! Akár egy csendélet. A hangszer mégis betölti a teret tompa feketeségével és komorságával. De csak egy valaki tudja megszelídíteni…
- Nyugodtan ülj oda és játssz. Én addig elvégzek egy-két dolgot, de ne aggódj, rögtön jövök. – és puha kezeit levette vállamról. Közeledtem a zongora felé, szívem egyre hevesebben dobogott. Éreztem, hogy különös kapcsolat van köztem és e hangszer között. Csak én tudtam bánni vele. Mintha egy vér folyna bennünk. Mintha egy teremtőnk lenne. Vagy talán csak mindkettőnkkel rosszul bánnak… És ez a kapocs…
Leültem a zongoraszékre. Lehunytam a szemem, és játszottam… Nem kellettek szavak. Csak mi ketten, én és a zongora. A hangok rengetege mintha röpke táncot járt volna a teremben. Szinte hallani lehetett lépteiket.
A külvilág megszűnt.
És akkor elkezdtem énekelni. Teljessé váltam. A lelkem tiszta volt és szárnyalt. Filmbe illő jelenet volt ez… Akár le is festhettek volna. A kint szakadó hó fehérsége és a hangszer sötétsége ellentétben voltak, de mégis összhangban. Ezt nem lehet érteni… Ezt csak az értheti, akinek valaha volt ilyen élményben része. Melegség töltötte be a teret. Magamon éreztem.
Megcsúszott az ujjam!
Egy könnycsepp hagyta el szempilláimat és ráfolyt a zongorára. Ez okozta a hibát… De nem zökkentett ki. Folytattam, immár sírva. Nem tudom miért sírtam. Talán mert kiadhattam magamból a fájdalmat. Vagy talán mert oly rég nem játszottam… Nem tudom. De élveztem… Vékony és hosszú ujjaim siklott a zongorabillentyűin. Halál. Öröm. Nyugtalanság. Fájdalom. Minden érzés egyszerre cikázott bennem. Ott helyben meghaltam volna. Csend és béke. Nyugalom. Minden rendben van és semmi sem fáj. Nem tudom meddig tartott, míg játszottam, de nem is érdekelt. Egy perc? Talán egy óra? De számít is ez? Ekkor tekintetet éreztem magamon hátulról… Ezt megérzi az ember. Ilyenkor már elmegy a kedve a dologtól, kínossá válik. És abbahagyja... Lenyomtam az utolsó billentyűt mely fars hangjával visszhangot keltett a teremben...
- Ne! Kicsim, folytasd! Gyönyörű volt, ezt te írtad? – kérdezte Mrs. Scott, miközben gyors pislogással akart eltűntetni egy-egy előforduló könnycseppet. Magam is letöröltem őket és válaszoltam.
- Igen. Még nagyon régen, de megőriztem. Azt hiszem, utoljára apa temetésén játszottam el. De akkor még csak egy zongoramű volt. Nem énekeltem. De végül a dallam megtalálta párját és megszületett a szöveg is. – mosolyogtam rá. Julia csodaszép kék szemein a könnyfátyol mintha kristályból lett volna. Megigézett.
- Hány óra van? – odabiccentette tekintetét az órájához és felelt:
- Még tíz perc, és egy óra. Sietned kell? – megrémült.
- Nem. Azaz, nem szeretem, ha anya egyedül van otthon. Ugye megért… - a megnyugtató mosoly most sem maradt el.
- Megértelek, kicsim. De ha lehet, minél többször gyere. Imádom hallgatni, amit művelsz. Rendben? Persze, ha a tanulás és az időd engedi.
- Feltétlenül. – válaszoltam, miközben öltözködtem. – köszönöm, hogy itt lehettem.
- Bármikor, drágám. – kaptam a homlokomra egy amolyan anyai puszit és elmentem. Szívemben és a fejemben még mindig, szinte mintha egy láthatatlan fülhallgatón hallgatnám a zongorát. Még mindig a fejemben mászkált dallama…
- Megjöttem! – boldog voltam. Minden rosszat elfelejtettem. Az úton egyszer még elsírtam magam, de csak az örömtől. Élveztem az életet.
-  Szervusz, kicsim. A szobában vagyok. – levetkőztem és bementem.
- Hogy vagy anya? Rendben voltál? – érdeklődtem, és haja tövét simogattam hátra.
- Persze. Jól vagyok. Mei, te sírtál? – megijedt. Nem szeret szomorúnak látni…
- Igen, egy kicsit. De semmi bajom. Minden rendben. – gyenge kezeivel megszorította az enyéimet.
- Drágám. Jól jegyezd meg, amit most mondok. Az embernek ki kell sírnia magát, hogy legyen hely a mosolyoknak a szívében. Legbelül – mellkasomra tette másik kezét. – Nincs okod szomorkodni. Te egy erős lány vagy és bármit kibírsz ebben az életben. Nézz csak rám. Tudod, én úgy próbállak boldoggá tenni, ahogyan én már nem lehetek boldog többé. Hamarosan már nem. De ha más nem is marad az, és ha más fel is adja ebben az életben… Legyél te az, aki nem fogja feladni. Legyél te az, aki küzdeni fog. Mutasd meg te, hogy ki vagy. És a legfontosabb: szeress. Mindent és mindenkit. Fogadj el mindent úgy, ahogy van. Ne szabj határt a szeretetednek. Egy életed van. Erre kell vigyáznod. Ez egy ajándék. Mindenki azért kapja, mert Isten elég erősnek gondolja őt az élet nehézségeihez. Adj! Adj még akkor is, ha neked nincsen. Ettől leszel nagy kincs. Sőt, már az vagy. Egy kincs, akire vigyázni kell. Tudom, hogy törékeny vagy. Hiszen rám hasonlítasz – nevette el magát – de a legerősebb is lehetsz. De csak akkor, ha hiszel benne, ott… Legbelül. – a könnyek vízesésként folytak le az arcomról. Egy gyermeknek ennél szebbet, de egyben ennél rosszabbat nem mondhat senki. Akkor, abban a pillanatban én voltam a legszomorúbb, de legbüszkébb lány a Földön. Nem tudtam megszólalni. Nem ment. Csak fürkésztem anya arcát. A ráncokat melyek nem a korára, hanem a tapasztalataira utalnak. A szemét, mely még most is úgy csillogott, mint azelőtt. Utána az éjjeliszekrényre vetettem pillantásomat. A fésű, melyben egy hajcsomó éktelenkedett, ismét elgyengített. A terápia. Anya ezt sem akarta. Nem akarta, hogy így érjen véget az élete. A kórházban. Ő csak el akart menni. Csendben és nyugalomban. Neki csak ez kellett. Én azonban bíztattam reménykedve, hogy meggyógyul. De nem fog…
- Ne sírj, kicsim. Ez az élet rendje. – rám mosolygott. Akaratlanul is mosolyra húzódtak ajkaim.
- Tudom, anya. De én sem tudok erős maradni örökké. Lehetetlen…
- Tudod, apád sem véletlen halt meg. Valakinek meg kell halnia, hogy valaki más megszülethessen. De erős volt. Mindig és sosem adta fel. És téged is erre nevelt. Én hiszek benned, kicsim. – megpuszilta a kezemet. Csak mosolyogni tudtam. Gyengéden lehelyeztem kezét a teste mellé és kimentem. Kifújtam a tüdőmben lappangó összes levegőt és felmentem a szobámba(...)