1. rész

*Az első rész*

Sziasztok :) meg lett a 4 komment, csak páran twitteren írtak nekem. Köszönöm szépen :)  Remélem élvezni fogjátok a történetet. Célom, az érzelmek kiváltása az emberekből. Szeretném, ha úgy tudnátok elképzelni, mintha látnátok magatok előtt :) Ha tetszik, akkor csak annyit kérnék, hogy minél többször osszátok meg és kommenteket szeretnék :) Előre is köszönöm és jó olvasást a történethez. Csók.
*
*

Megint egy újabb nap, egy új reggel. Ezt a napot is reménytelennek és feleslegesnek tartottam, mint ahogyan az elmúlt 16 év napjait. Minek élnem egyáltalán? A megalázás és a sok fájdalom egyszer úgyis megöl. Nem mindegy mikor halok meg? Már azt sem tudom, mi tart ezen a Földön. Alig van valakim, valakim, aki törődne velem. Csak bámulom a plafont töprengve az életemen, miközben az elsuhan mellettem. Ilyen rövid az élet. 16 megélt és szörnyű évemet üresség tölti be. Furán hangzik, de igaz. Ezt nem Anglia taszítása vagy Ázsia varázsa okozza. Ezt én, saját magam és az emberiség. Sosem értettem az embereket. Miért ilyenek? A szavak súlyát nem kilogrammban vagy bármilyen más mértékegységben mérjük. Hanem tettekben. Olyan tettekben, melyekre a szavak késztetnek minket. Mi sem tudjuk miért, de így van, nem igaz? Már az sem mondhatom, hogy fiatal vagyok, hiába. Mit ér, ha nem élvezhetem, hiszen nincs kivel. Minden próbálkozást még egy újabb, és még reménytelenebb próbálkozás követ. Valamilyen mágnes egy láthatatlan vonzerő tart itt. És az a vonzerő, az anyukám…
- Mei, ébren vagy már, kicsim? – kiabálta anya a földszintről. Szeretem reggel hallani a hangját, megnyugtat. Nagyon nehéz volt megtanulnunk rendesen a nyelvet, de itthon a saját nyelvünkön beszélünk. Mi Ázsiából jöttünk át ide, Londonba. Akkor még azt reméltük, minden meg fog változni. Apám meghalt, a hadsereg tagja volt. Nincs űr a szívemben, mert hősiesen és méltón halt meg. És büszke vagyok rá. Rendszeresen járok a sírjához, de boldog vagyok. Hisz az én édesapám a legjobb apa, akit valaha a hátán hordott a Föld. Sokszor nem tudta, hogy adjon nekünk enni. Ő sokszor nem is evett, csak mi, ketten anyával. De kitartó volt, és küzdött. És már nem kell nélkülöznünk. Neki köszönhetem a műveltségemet, a tudásomat, a hangomat, a nevemet, a származásomat és mindent. Egyszóval, Ő a példaképem. Sokszor elgondolkodom, ha ő most velem lenne, talán meg akarnék-e halni? Nem tudom, és sosem fogom már megtudni.

Had meséljem el a történetemet… A nevem Mei Hong, és Ázsiában születtem. A szüleim is onnan valóak, mindketten. Büszke vagyok a származásomra, szerintem semmi okom sincs szégyellni. Sőt, talán ettől vagyok különlegesebb az átlagnál. Persze, ez nem Ázsiára jellemző. Hanem más kontinensekben. Hogy miért nem akarok élni? Az emberek… Mind az emberek hibája. Rengeteg negatívumot kaptam a származásom miatt. Nem is értem, hogy tudtam elviselni, több mint 10 éven keresztül. Mikor 6 éves voltam, még nem értettem semmit az egészből. Nem érdekelt. Akkor még nem foglalkoztam vele. De nem sok kellett, hogy rájöjjek, mindennek oka van. Akkor magamban is feltettem a kérdést: miért? Mi a baj velem? Miért vagyok én más, mint a többiek? Miben vagyok kevesebb, mint ők? Ők miért értékesebbek? Nem tudom. Eddig nagyon erős voltam, kibírtam. De már nem érzem azt a motivációt, mint régen… Nem bírom tovább.
Kikecmeregtem az ágyból és bementem a fürdőszobába. Megmostam az arcom hidegvízzel, ahogy azt kell. Felöltöztem, és megfésülködtem. Késznek nyilvánítottam magam és lesétáltam az emeletről.
- Jó reggelt, kicsim! Ma is gyönyörű vagy. – jelenttette ki anya. Neki elhiszem, az ő szavai őszinték.
- Neked is! Hogy vagy? Jól érzed magad? – azt tudni kell, hogy anya tüdőbeteg. Rák. Sokszor van rosszul, sokszor szokott rohama lenni. Teljes mértékben támogatom és mellette vagyok, akár éjszakákon át. Segítek neki mindenkiben, hiszen mikor kicsi voltam ő is ezt tette, nem? Visszaadom.
- Igen, ma még nem köhögtem annyi. Ülj le és egyél. Nagyon vékony vagy, kicsim. Nem lesz ez rendben. – aggódott. Látta rajtam minden egyes reggel, hogy nincs rendben minden. Sőt! Semmi sincs rendben. Igen, régebben kövér voltam. De a mostani kinézetemet is az emberek alkották. Nem ettem semmit. Napokig… És itt tartok.
- Rendben, de sietnem kell. – néha már rosszul vagyok az ételtől. Nem értem miért. Mindig a sulira fogom. Jó tanuló vagyok, de azért nem kitűnő. Mindig is tanultam, még óvodás koromban is. Akkor már tudtam olvasni, apa megtanított. És számolni is. Ahogy mondtam, mindent neki köszönhetek.
- Mindig ez az iskola. Nem akarnál kicsit pihenni néha? – az én anyám fordítva van kódolva. Sokan, ha ezt hallanák, örülnének, de nekem ez megszokott dolog. Anyát nem a tanulás köti le, hanem a kézzelfogható dolgok. Jobban szereti a művészeteket, a rajzolást, szobrászkodást és hasonlókat. Ő ilyen munkát szeretne nekem. Engem más vonz. Azaz, szeretném, ha büszke lenne rám, de nem ilyen dolgokban. Szeretném tanítani az emberiséget a jóra. Tudom, hogy egyedül képtelen vagyok megváltani a Világot, de úgy érzem, van még feladatom ezen a Földön. Talán ezért is vagyok még itt.

Decembert írunk, már nagyon hideg van.Belebújtam a bakancsomba, felvettem a meleg kabátomat és a kötött sálamat. A válltáskámat is felkaptam és elindultam. Az iskola gyalog 10 percre van innen és mindig sétálok. Szeretek sétálni. Olyankor át tudom gondolni a dolgokat. A suli egy hatalmas és ellenszenves épület, persze csak számomra. Ahogy meglátom, a gyomrom görcsbe rándul és undorodom. Annyian bántottak, hogy ezt hozta ki belőlem. De nem én tehetek róla. „London Mental Collage” – ez állt a falon. Ide járok. Beléptem. Ugyanazok az arcok, és tettek. Ugyanazok a fájdalmak és emlékek...