2. rész

2. rész

Sziasztok :) először is szeretném megköszönni nektek az eddig szép szavakat, nagyon jól esnek :) Remélem, attól függetlenül, hogy a blogom nem valami vidám, hanem inkább könyvszerű, attól még tetszeni fog nektek a továbbiakban :) A második részhez csak ennyit :) Jól olvasást, sok csók.
*
*

Mindenki elvégzi a becsengő előtti teendőit, ahogy azt szokás. Zaj, zaj mindenhol. Jobb szeretem a csendet, de itt megszoktam a zajongást.
- Szia Mei, hogy vagy? – kérdezte egy ismerős hang.
- Szia Lis, köszönöm jól. És te? – igen, Lis. Ő az, aki a legközelebb áll hozzám, de mégsem a legjobb barátnőm. Ő csak néha átjött, és ennyi.
- Ennek örülök – mosolygott. Szép mosolya van, ő az, aki mindig mosolyog. Még ha fáj is. Én erre képtelen vagyok – mire vársz, elindulunk? – kicsit elkalandoztam…
- Ja, persze. 206-os terem, itt kezdünk. Engem a tanárom sem szeret. De már megszoktam. Mindenki leült, előpakoltunk és elkezdődött az óra. Kicsit elkalandoztam… Szeretek merengeni dolgokon. Mindenfélén.
- Mei! Hallasz? Figyelj ide! Így is elég tehetségtelen és buta vagy, és még az órákon sem figyelsz. Hogyan akarsz te leérettségizni? – förmedt rám Mrs. Globe. Könnyek szöktek a szemembe. Nem is értem miért, hiszen ezeket minden nap megkapom.
- Sajnálom… - és lesütöttem a fejem.
- Csak ennyit tudsz mondani? -
- Igen… - kicsordult egy könnycsepp. Nem bírtam tovább. Hallottam, amint Lis vesz egy mély levegőt, jelezve, unja. Unja, hogy mindig miattam van valami az órákon. Az óra folytatódott, és én szorgalmasan figyeltem. Próbáltam megfelelni mindig, és mindenkinek. Sosem voltam elég jó senkinek. Kicsengettek. Sóhajtottam egyet, összepakoltam majd kimentem.
- Vigyázz! – hallottam az ordítást, immár a fölről. Fellöktek. Éreztem a lenéző tekinteteket magamon. A fejemben csak ez járt „csak menj tovább, ne foglalkozz velük”. A kezemből kiestek a papírok és a tollam. Feltérdeltem és összeszedtem őket. Nem, nem jött senki segíteni. Nem is vártam volna. Felálltam és haladtam a következő órára…
 

*

A fejemben az járt, hogy már csak egy évet kell kibírnom az iskolában. Sétáltam haza. A templom útba esett. Sokszor jártam az atyához, hiszen ő volt az, aki nem ítélt el. Akinek mindent elmondhattam, az anyukámon kívül. Most nem mentem be. Délután négy óra volt, de ilyenkor már sötét. Fura zajokat hallottam a templom körül. Gondoltam, odamegyek. Máskor nem mentem volna oda, de most késztetést éreztem. 4 fiatal lány volt, graffitival a kezükben. Firkálták a templom falát. Vettem egy mély levegőt, és megszólaltam:
- Miért csináljátok ezt? Ha a rendőrök erre járnak, akár be is vihetnek benneteket. Kérlek, ne csináljátok. – a vörös hajú lány arcán láttam, hogy nem is akarja, csak beleviszik. Akkor közeljött a szőke hajú, és fellökött.
- Ne mondd meg, mit csináljunk. – és belém rúgott. Összeszorítottam a szemem, és nem foglalkoztam vele. Fel akartam állni, de megismételte azt. „Csak remélni tudom, hogy Isten látja ezt” – suttogtam szétharapdált ajkaim között. Akkor folytatták, immár többen. De a vörös hajú, ő nem. Belenéztem a szemébe, mélyen. Ellenkezésre nyitotta volna a száját, de mindezt a rendőrautó törte meg.
- Húzzunk! – lesepertem magamról a port és felálltam. Azt hiszem, megzúzódott a sípcsontom. Így csak bicegve tudtam járni.
- Minden rendben hölgyem? Nem jártak erre furcsa alakok? – jött oda az egyik járőr.
- Igen, köszönöm. Nem, én még nem vettem észre… - és elment. Szépen lassan ugyan, de hazabicegtem. Szépen becsuktam magam után az ajtót, és beléptem.
- Szia, kicsim! Milyen volt a napod? – jött anya. Közben vette le rólam a sálat és a táskám.
- Jó. – nem néztem a szemébe. Rögtön elsírnám magam.
- Nem vagy éhes? Megcsináltam a kedvenced vacsorára. – de a mondat végét már nem tudta befejezni. Köhögő rohamot kapott. Amennyire a lábam engedte, olyan gyorsan a kanapéra fektettem, kipárnáztam a hátát és hoztam a pipát. Hallani lehetett, ahogyan a gyógyszeres levegő szépen lassan végigáramlik a légcsövén és egyenesen a tüdejébe jut. Nedves ruhával törölgettem homlokát, és mellette térdeltem.
- Jobban vagy? – kérdeztem igaz szeretettel és érdeklődéssel.
- Igen, kicsim. Nem is tudom, mi lenne velem nélküled. – csak elmosolyodtam. Addig feküdt, míg el nem aludt. Már hajnali egy óra volt.
Felsétáltam és lezuhanyoztam. Megnyitottam a forró vizet, a pára szempillantás alatt betöltötte a pici helységet. Törölgettem magam, a kék foltokat szemlélve. Csak ráztam a fejem… Felöltöztem és kimentem.
Nekiálltam tanulni. Szeretek tanulni, nincsen vele bajom. De már nagyon fáradt voltam… Nem bírtam tovább: elaludtam. Milyen szép csend van. És ez a fény, milyen csodálatos. Csend. Nincs zaj. Lebegek. Könnyű vagyok. Szinte már repülök. Zuhanok! Mi történik? Hol a csend és fény? Miért van sötétség?(...)