4. rész

4. rész

Sziasztok :) ehhez a részhez csak annyit fűznék hozzá, hogy az ötödik csak akkor jön, ha erre meglesz a 2 komment :3 És ha tetszik, oszd és írd meg nekem :) Csók.
*
*

- Szia anya! – kiabáltam, persze nem hangosan, mert lehet, hogy alszik. Bementem és megnéztem. Igen, aludt. Jellegzetesen hangosan vette a levegőt a tüdeje miatt… Megszoktam már. Nekem akkor is az ő lélegzete a legszebb, legédesebb hang a Világon. Gondolom egész nap feküdt, így nem tudott ebédet csinálni. De egy cseppet sem aggódtam emiatt. Felvettem a köpenyt és megfőztem én.
- Mei! Itthon vagy? – felébredt! Beszaladtam hozzá és megpusziltam. – kicsim, ma jön hozzánk a nagynénikéd. És persze a többiek is. Nem tudtam mit főzni, úgyhogy rendelnünk kell valamit.
- Ne aggódj, már készen vagyok vele. – nyugtató mosolyt küldtem felé. De féltem. Nem szerettem őket… Ők valójában nem is rokonok, csak anya barátnője és a családja. Anya testvére halva született, így nem lehet vérszerinti keresztszülőm. Őket kell elfogadnom. De nem tudom! Képtelen vagyok erre. Ők sosem szerettek engem, mindig is csak egy teher voltam. Mindig úgy gondolták, csak egy haszontalan lány vagyok, púp a hátukon, akire még pénzt is kell költeniük. De én sosem kértem tőlük ajándékot sem. Még azt sem kértem, hogy szeressenek…
- Egy angyal vagy, kicsim. Köszönöm! – ismét mosolyogtam. Vettem egy mély levegőt és felsétáltam a szobámba. Elővettem a laptopomat. Csak egy közösségi oldalon vagyok regisztrálva, engem nem érdekelnek az ilyesmik. Itt kapok szeretet. Bármit kiírhatok, segítenek és támogatnak. Igaz, csak mentálisan. És megért mindenki. Gyorsan bejelentkeztem és megnéztem. Ismét fantasztikus képek zúdultak rám, itt annyi elveszett művész van. Imádom őket és a képeiket. Mániákus lettem ezzel kapcsolatban. Ez kicsit elhúzódott…

-Mei, kicsim lejönnél? Segítened kéne felkelnem… - szólt anya. Gondolkodás nélkül szaladtam le az emeletről. Gyengéden érintettem meg anya hátát és így segítettem neki felkelni. Járni még tud, de a köhögés az összes testrészét megerőlteti. A rohamok miatt az izmai nagyon fájnak, és alig bírja őket mozgatni. De anya erős nő, tudom, hogy velem lesz a végsőkig és nem megy el idő előtt.
- Akkor pakoljunk össze, nemsokára itt lesznek. – kétség sem fért hozzá, hogy anyának van a legszebb mosolya a világon. Akármeddig tudnám nézni. Ő mindig boldog, mit sem törődve a fájdalmaival. És ezért tisztelem annyira. Szorgosan letakarítottam a hatalmas asztalt és tettem ki tányérokat. Az evőeszközöket mellé, ahogyan azt szokás… Anya addig átszedte egy szebb, mutatósabb tálba a főételt, én pedig az asztalra helyeztem.
- Anya, ülj le a kanapéra. Ne erőltesd meg magad… - halkan elmosolyodott és úgy tett, ahogy kértem. Csengettek!
Biztos, hogy ők azok, mások nem járnak hozzánk. Az ajtó előtt megálltam, végigsimítottam magamon, mély levegőt vettem és kinyitottam az ajtót.
- Szervusz! – köszönt öntelten Elizabeth, a nagynéném. Koromfekete haja és az ahhoz tartozó sötét szemek megrémisztett. Magas volt és vékony. A közelében csak a negatív dolgokra tudtam gondolni. Minden feszült volt a légkötében. – beengedsz minket? – ez a flegma arckifejezés, ez a piperkőcség… Hányingerem van tőle.
- Sziasztok! Gyertek beljebb… - az álmosoly nem maradhatott el. Becsuktam az ajtót, és lassan sétáltam mögöttük.
- Hol van az anyád?
- A kanapén, gyertek be. Még meleg az ebéd… - akkor láttam, hogy anya próbál felállni. Gyorsan odaszaladtam és segítettem neki.
- Szia Eliza, drágám hogy vagytok? – anya szeretettel és őszintén kérdezte.
- Szervusz. Köszönjük, jól. Leülhetünk? – anyával legalább jól bánt. Ha ez a nőszemély őt is sértegetné, biztos vagyok benne, hogy nem hagynám. Engem nem érdekel, csak anyát hagyja békén.
Nekiálltunk enni.
Elizabeth arcáról az undor volt leolvasható, pedig nem főzök rosszul. Anya hamar megtanított főzni. Szerintem direkt csinálja ezt, hogy ártson nekem. De lepereg. Már nem érdekel.
- Mei, kicsim nagyon finom lett! – mosolygott anya.

- Tényleg nagyon finom, Mei! – jelentette ki Irene, az unokahúgom. Őt nagyon szerettem, ő is engem. Ki tudja, lehet, hogy hamarosan őt is ellenem fordítja… Én csak mosolyogtam rájuk és ettem. Már amennyit tudtam, nem volt étvágyam.
Mikor mindenki megette, összeszedtem a mosatlant és elmosogattam. Addig anya a nappaliba invitált mindenkit. Ott leültek és beszélgettek. Összekötöttem a hajam és elkezdtem mosogatni.
„ Miért él még veled? Már 16 éves. El kéne költöznie…”- hallottam. Rosszul esett, nagyon. Egy pillanatra megálltam, nagy levegőt vettem és folytattam.
„ Ne nevettess már, hiszen tudsz te magadról gondoskodni. Nem igaz? Neked tenne jót, ha megszabadulnál tőle. Luci, gondolkozz már!” – nem! Nem tud magáról gondoskodni. Nem! Azért vagyok itt neki. Ilyen meg sem fordult még a fejemben. Hogy költözhetnék el? Hogy valami idegen ápolja, miközben itt az életerős és fiatal lánya? Még mit nem! Soha! Halála napjáig itt leszek neki, és ebben senki sem akadályozhat meg engem! Soha nem is kérhetnek tőlem ilyet. Soha, még csak egy percre sem fordult meg a fejemben, hogy itt hagyom. Eddig még soha és nem is fog! Nagyon ideges lettem, összeszorítottam az így is szétharapdált és kiszáradt cserepes ajkaimat és dühöngtem. Dühöngtem belülről! Elegem volt! Miért érdemlem én ezt? Nem is értem… A tányér csaknem szétroppant kezeim között, akkora dühöt éreztem. Tudtam, hogy anya megvédene. De most nem szólt. Egy szót sem. Ő olyan, mint én. Nem szól. Úgy tesz, mintha nem érintené meg…

- Köszönjük a meghívást, sziasztok! – köszöntek el. Megkönnyebbülést éreztem távozásukkal.
Már este volt, én pedig fáradt. Úgy döntöttem, lefürdök és megyek aludni.
- Segítsek, anya? – kérdeztem.
- Ha megtennéd… Köszönöm! Felkísérsz? Le szeretnék tusolni. – odamentem és felkaroltam. Minden eltöltött másodpercen csak rá figyeltem. Védeni akartam mindentől. Nekem már csak ő maradt, ő a kincsem. Rá kell vigyáznom. Egy van belőle, nem több.
- Képes vagy rá egyedül? Nem kell bemennem? -
- Dehogy is. Ezt még meg tudom oldani, kicsim – és halvány mosolyra húzódott a szája. Beleegyezően visszamosolyogtam és bementem a szobámba. Nagyon fáradtnak éreztem magam. Megtanultam, hogy mindig készen kell állnom, bármi is történjen. Már nem aludhatok olyan mélyen. Már nem lehetek nyugodt az iskolában, mint eddig. Már nem. Sajnos nem. De elfogadtam és megértettem. És vállalok mindent, de mindent anyáért. Ő a mindenem!
Elaludtam.